A Múzsa néha inkább magához nyúl. 

Néha azon gondolkodom, hogy vajon hány múzsa él a művészek pártfogóinak ötletet adó földjén. Tekintsünk el a mitológiától, hiszen a Múzsák név szerint le vannak jegyezve, viszont ha tényleg csak ennyien vannak, biztosan nem jut idejük minden lelkes alkotó alkotási vágyait kielégíteni. 

Néha nekik is le kell pihenniük, de eközben egymillió író éppen válságban szenved, alkotásra képtelenül vergődve, miközben Van Gogh épp a fülét vágja le, talán őrületből, talán csak az ihlet reményében. Fákat vágnak ki, hogy a megkezdett mondatokat a füzetből kitépve a kukába hajítsuk, és hogy a szempillájával festő művész a maradandó alkotás reményében falloszával fesse meg az utolsó vonalat. remekművé válik az üres festővászon, és a szójáték, az egyszerű ujjgyakorlat, a szalvétára lejegyzetelt kotta műremekké válik, sikerét az ujjongó közönség vallást alapít, szobrot emel. 

Nincs az a Múzsa, aki ne szeretne fásultságából önmegváltó gyönyörrel kitörni.

Ahogy az író a festő vagy a fényképész körbenéz, a környezetét vizslatva, a szürke hétköznapok kávéfüggő anonim alkoholistái keringenek egy kör alakú futószalagon, pont mint a reptéren, mikor a csomagod várod. Az emberek egyszer csak felkerültek a szalagra, miközben egy rakás művész szemrevételezi őket, és jobb híján nyáladzó kutyaként esnek egymásnak, ha látnak egy kis darab húst a megsárgult csonton. 

A Kiválasztott Földi Múzsa hiába vedli le gyarlósága minden ruhadarabját, és feszül meztelenül a fehér vászonra, rettentő undor lesz úrrá a művészen a közönségesség láttán. Ezt egy ideig fel nem tűnően középszerű művek papírra vetésével palástolja, amitől a Múzsa alakja elrugaszkodik a talajtól, lelkében katartikus örömmámor tombol, de ahogy személye egyre elhalványul, és neve jellegtelen szóként bújik meg a sorok között, az érzés, a szenvedő, alkotási vágyat kitépő, őrlő hiány egyre erősebbé válik a művész lelkében.

Talán Isten ezért találta fel a drogokat.


0 Megjegyzések