Az élettelen élő

A kényszerből vett levegőt mérges porszemek piszkítják
lassan egy vékony réteget képezve a kiszáradt tüdőre.
Nem folyik könny végig a ráncos arcodon,
már rég kihűltek érzelmeid lángjai- 
élőholtként tekeregsz a szürke falak mellett húzódó kopott úton.
Egyszer volt meg az öntudatod, egyszer volt egy percnyi szabadságod,
majd az eredendő bűnöd önsajnálatra kötelezett, 
és térdre rogytál a teher alatt.
Nem akarod a hangokat, már rég csak zavaros folyóban sodródsz miattuk.
Nem vezetnek a szavak, nem biztatnak a tónusok, nem lehel életet lelkedbe
semmi. Hiába beszélnek hozzád, megmaradsz a magad makacsságának legsötétebb szegletében.
Már rég nem létezik a lánc, ami a torkod körül húzódott végig, elfertőzött, húsig mart sebeket hagyva maga után. 
Nem létezik a vágy, ami egykor trombitaként harsogott a fejedben, sem a lüktető hév, melytől minden tetted dicshimnuszát zengte a gondtalan fiatalságnak,
sem a szenvedély, mely mint mámorba ringatott a forró nyári éjszakákon.
Nem látod a Parnasszust, sem a felhők fölé nyúló Olimposzt, 
De látod a véget, ahogy számlálja léted utolsó perceit...


  

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések