Undok gyerekek a hatos villamoson ujjal mutogatnak
mindenkire, aki felszáll a járműre. Rájuk nézek, ők pöffeszkedő, gúnyos
tekintettel válaszolnak, majd folytatják tovább a játékukat anyjuk tiltó szava
ellenére. Nem illik újjal mutogatni-
mondja erélyesen. Egy nő csíkos szatyrával tör utat magának az ajtó felé,
hangosan szitkozódva, hogy mindenki hallja, mennyire haragszik a világra. Felsír
egy csecsemő, az anyja nem is próbálja csitítani, telefonon veszekszik
valakivel valamilyen elvert pénz miatt.
Leszállok a villamosról. A hajléktalan az ajtóban vár, pénzt
kér, de nem ad FN-t, majd amikor lemegyek az aluljáróba, majdnem keresztülesek
valaki ágyán. Szégyellem magam. Gyorsan továbbrohanok, megcsap a frissen sült
pizzás csiga illata,összefut a nyál a számban. Megint adni akarnak nekem egy
újságot, de sosincs nálam annyi pénz, amiért tényleg kapnék is egyet.
Antikvár könyvek.
Ha lenne nálam apró, vennék valamit, de mivel nincsen, csökkentem a késés
veszélyét azzal, hogy nem állok meg nézelődni. Hiszen az óra ketyeg, én meg
annyira nem tudtam magam rávenni az indulásra, hogy fésülködni sem maradt időm,
mert az egész reggelemet azzal töltöttem, hogy régi ismerősök adatlapját
nézegettem. Így megy ez, az ember felébred nulla munkábamenési kedvvel, és
eléggé kellemetlen izomlázzal, és még azokat is sokkal szívesebben nézegeti,
akiket utált a gimnáziumi évek alatt.
A munkában minden
egyes nap ugyanazok a zenék szólnak. Fárasztó üres fejjel tétlenül keringeni az
emberek között. Nehéz mindig mindenkivel kedvesnek lenni, és mindenkinek
ugyanúgy mosolyogni. Nehéz elrejteni az érzelmeket, a vágyat, az örömöt, az
undort, a félelmet. A munkahelyen a gesztusaid kedvesek, a tekinteted ragyog,
az arcod kedvességet sugall, és a fájdalom legkisebb jelét sem mutathatod.
Pedig már három napja merő görcs vagyok nyaktól lefelé, és tegnap elpattant egy
ér a kezemben, ami miatt az egész olyan, mintha jól megvertek volna. Az ebédem
napok óta két szem cukor, bár néha belopódzok az öltözőbe egy kocka csokiért. Micsoda
sztahanovista hozzáállás. Kár, hogy a ruhahajtogatás nem fér bele a
tervgazdálkodásba.
Lassan telik az idő. A feladat csak néha változik. Lassan
telik le a műszak a megszokott monotonitásban. Hiába sietek a megállóba,
összefutok a folyton magában beszélő öreggel, akinek ezúttal egy kötés van a
fején. Mintha betörte volna. A villamosmegállóban bedugom a fülem, hazáig a
külvilággal csak a bőrömön keresztül lépek kapcsolatba. Nem akarok köhögéseket,
beszélgetéseket, anyázásokat hallgatni. Nem vágyom a motor hangjára, sem arra,
hogy bemondják, mi a következő megálló. Nem akarok hallani semmit, és nem
akarok tudomást venni mások létezéséről.
-De egy sznob geci vagy, hogy Mócártot hallgatsz- szólal meg
mellettem egy nagyon kigyúrt, kopasz alak. Mócártot. MÓ-CÁR-TOT.
Kihangsúlyozva. Végignézte, ahogy a lejátszási listámban keresgélek.
Rápillantottam, meg a nőre, aki mellette talpig rózsaszínben a hosszú karmaival
a telefonját simogatta.
Leszállok a következő megállónál. Végállomás. Rohanás a következő villamoshoz, ami épp az orrom előtt
suhan el. Még gyorsabb rohanás, de sajnos rajtam nincsen gázpedál. Várni kell
vagy nyolc percet a következőre, addig megteszek egy megállót gyalog. A kocsma
előtt vidáman cigarettázó tömeg. Valaki hangosan dudál, néhány másodperc múlva
egy szirénázó armada halad el mellettem. Valakit majdnem elütnek, mert átrohant
a zebrán, pedig a lámpa piros volt. Az orromra esik egy csepp eső, pedig egy
felhő sincs az égen. Lehet, hogy csak képzelődöm.
A következő megállóban is várakoznom kell. Mellettem egy
szakállas férfi gyújt rá, megkínál, de nem dohányzom. A képembe fújja a füstöt,
csak hogy megtudjam, miből maradok ki. Inkább felszállok az érkező villamosra,
és nem mondok neki semmit. Leülök, velem szemben valaki éppen vércukorszintet
mér. Kisvártatva elővesz a felszerelését, és beadja az inzulinadagját magának.
Elég szürreális nap- gondolom magamban. Még a telefonom is
lemerült közben.
0 Megjegyzések
Szólj hozzá!
Számít a véleményed! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót!