Undok gyerekek a hatos villamoson ujjal mutogatnak mindenkire, aki felszáll a járműre. Rájuk nézek, ők pöffeszkedő, gúnyos tekintettel válaszolnak, majd folytatják tovább a játékukat anyjuk tiltó szava ellenére. Nem illik újjal mutogatni- mondja erélyesen. Egy nő csíkos szatyrával tör utat magának az ajtó felé, hangosan szitkozódva, hogy mindenki hallja, mennyire haragszik a világra. Felsír egy csecsemő, az anyja nem is próbálja csitítani, telefonon veszekszik valakivel valamilyen elvert pénz miatt.

Leszállok a villamosról. A hajléktalan az ajtóban vár, pénzt kér, de nem ad FN-t, majd amikor lemegyek az aluljáróba, majdnem keresztülesek valaki ágyán. Szégyellem magam. Gyorsan továbbrohanok, megcsap a frissen sült pizzás csiga illata,összefut a nyál a számban. Megint adni akarnak nekem egy újságot, de sosincs nálam annyi pénz, amiért tényleg kapnék is egyet.

Antikvár könyvek. Ha lenne nálam apró, vennék valamit, de mivel nincsen, csökkentem a késés veszélyét azzal, hogy nem állok meg nézelődni. Hiszen az óra ketyeg, én meg annyira nem tudtam magam rávenni az indulásra, hogy fésülködni sem maradt időm, mert az egész reggelemet azzal töltöttem, hogy régi ismerősök adatlapját nézegettem. Így megy ez, az ember felébred nulla munkábamenési kedvvel, és eléggé kellemetlen izomlázzal, és még azokat is sokkal szívesebben nézegeti, akiket utált a gimnáziumi évek alatt.

 A munkában minden egyes nap ugyanazok a zenék szólnak. Fárasztó üres fejjel tétlenül keringeni az emberek között. Nehéz mindig mindenkivel kedvesnek lenni, és mindenkinek ugyanúgy mosolyogni. Nehéz elrejteni az érzelmeket, a vágyat, az örömöt, az undort, a félelmet. A munkahelyen a gesztusaid kedvesek, a tekinteted ragyog, az arcod kedvességet sugall, és a fájdalom legkisebb jelét sem mutathatod. Pedig már három napja merő görcs vagyok nyaktól lefelé, és tegnap elpattant egy ér a kezemben, ami miatt az egész olyan, mintha jól megvertek volna. Az ebédem napok óta két szem cukor, bár néha belopódzok az öltözőbe egy kocka csokiért. Micsoda sztahanovista hozzáállás. Kár, hogy a ruhahajtogatás nem fér bele a tervgazdálkodásba.

Lassan telik az idő. A feladat csak néha változik. Lassan telik le a műszak a megszokott monotonitásban. Hiába sietek a megállóba, összefutok a folyton magában beszélő öreggel, akinek ezúttal egy kötés van a fején. Mintha betörte volna. A villamosmegállóban bedugom a fülem, hazáig a külvilággal csak a bőrömön keresztül lépek kapcsolatba. Nem akarok köhögéseket, beszélgetéseket, anyázásokat hallgatni. Nem vágyom a motor hangjára, sem arra, hogy bemondják, mi a következő megálló. Nem akarok hallani semmit, és nem akarok tudomást venni mások létezéséről.

-De egy sznob geci vagy, hogy Mócártot hallgatsz- szólal meg mellettem egy nagyon kigyúrt, kopasz alak. Mócártot. MÓ-CÁR-TOT. Kihangsúlyozva. Végignézte, ahogy a lejátszási listámban keresgélek. Rápillantottam, meg a nőre, aki mellette talpig rózsaszínben a hosszú karmaival a telefonját simogatta.  

Leszállok a következő megállónál. Végállomás. Rohanás a következő villamoshoz, ami épp az orrom előtt suhan el. Még gyorsabb rohanás, de sajnos rajtam nincsen gázpedál. Várni kell vagy nyolc percet a következőre, addig megteszek egy megállót gyalog. A kocsma előtt vidáman cigarettázó tömeg. Valaki hangosan dudál, néhány másodperc múlva egy szirénázó armada halad el mellettem. Valakit majdnem elütnek, mert átrohant a zebrán, pedig a lámpa piros volt. Az orromra esik egy csepp eső, pedig egy felhő sincs az égen. Lehet, hogy csak képzelődöm.

A következő megállóban is várakoznom kell. Mellettem egy szakállas férfi gyújt rá, megkínál, de nem dohányzom. A képembe fújja a füstöt, csak hogy megtudjam, miből maradok ki. Inkább felszállok az érkező villamosra, és nem mondok neki semmit. Leülök, velem szemben valaki éppen vércukorszintet mér. Kisvártatva elővesz a felszerelését, és beadja az inzulinadagját magának.

Elég szürreális nap- gondolom magamban. Még a telefonom is lemerült közben.