LED-fényekben pislákoló romantika. Képárban fürdőző szerelem, érzéseink mély lenyomatai
olvashatók itt is, ott is, nem telik el nap unalomból feltöltött képek
kommentelgetése nélkül, amolyan csöndes, csokoládét zabálós magányban,
popcornmérgezésben. Kiscicák szaladgálnak ritmusra a kacagógép idegesítő
hangjára, valamilyen bugyuta, de szerethető zene mellett. Zajlik valahol az
élet, mindenhol zajlik az élet valamilyen módon, mindenhol fényesen, csak épp itt vert megint tanyát az önsajnálat,
csak én nem mostam hajat már napok óta, csak az én gyomromban próbál egy liter
fagylalt eggyé válni az univerzummal egy nagy sajtos hamburger társaságában. Figyelgetem
az emberek reakcióját, a „hűha” gombokat nyomogatom minden egyes sokkoló
bejegyzés elolvasása után, bár a lelkem éppen olyan, mint egy szomorú emotikon, csak éppen több könny csorog végig az arcán. Valahogy az elmúlt napokban drasztikusan csökkent az
érdeklődésem a valós események után, robotként nézek el a halál és a politika mellett, mert
ha minden ember fájdalmát a szívemen viselném, belerokkannék a nyomorba, és
üres borosüvegek mellett fetrengve vetném papírra az igazságtalan elmúlás
törvényeinek elcsépelt filozófiáját; hiszen egy könnyező emotikon nem jelent többet a pillanatnyi döbbenetnél, mert ugyanolyan gépies mozdulattal görgetem tovább az
egerem a fájdalom felett, mintha csak egy képet keresnék egy projekt
illusztrálására.
És legyen bármilyen mély együttérzés bennem a világ
fájdalmai iránt, hiába képzelem el, hogy a világ az üres borosüvegek által egy
jobb hellyé válik, és hiába gondolom, hogy képes vagyok a saját nyomoromon
felülkerekedve egy olyan őszinte gondolatot papírra vetni, ami kerüli a
szeretet, a fájdalom és a részvét kifejezésének agyonrágott kliséit; én mégis
csak arra fogok gondolni, hogy ma sem írtunk egymásnak egyetlen szót sem.
0 Megjegyzések
Szólj hozzá!
Számít a véleményed! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót!