Anyám jól megmondta: nem lehet
csak úgy bohóckodni az életben. Mindig be kell fejezni, amit elkezdtem, addig
tovább sem léphetek. Néha ez a két mondat a legnagyobb akadály az utamon, már
ha persze lépek valamerre. Mert hát az idézőjeles művészléthez nagyfokú
önsajnálat is dukál, ráadásul az ember hajlamos még jobban sajnálni magát, ha
mindezt társaságban teheti. És minél többen sajnáltatjuk magunkat egy üveg
olcsó bor mellett, annál nyomorultabbul érzem magam. Ráadásul mindez tovább
fokozódik, ha az első üveget egy újabb követi. Aztán a bor keveredik a
rövidekkel, és az utcán dohányzó barátok között állva, egy röpke gondolat hamar
mély nyomot hagy az arcon.
Aztán másnap olyan furcsa
beleesni a felnőttéletbe. Amikor csak ülök a bankban, új aláírás mintát vesznek,
baleset biztosítást kötök, azt feltételezve, hogy majd valamikor az életem során
elcsap egy kamion, vagy rám dől egy daru, esetleg egy rakéta vagy egyéb
űrszemét nem ég el a légkörbe érve, hanem teljes erőből a fejemnek csapódik.
Amikor fogalmam sincs arról, hogy mit is írok alá tulajdonképpen, és olyasmiket
kérdeznek, hogy: Ki legyen a kedvezményezett, ha esetleg elhunyok? Van-e
gyerekem? Tudom-e, anyám hol született? Mindeközben persze végig azt éreztem,
hogy a fasznak van kedve meghalni, pláne nem autóbalesetben, vagy egyéb,
elképzelhetetlenül szürreális módon. A halál gondolatának nem kellene központi
szerepet játszania az életemben, hiszen még előttem az élet, legalábbis ezt
mondják, mégis egész életünkben a halálra készülünk. Aztán a Múzeum körúton sétálgatva hónom alatt a nagy
baleset biztosítási mappával, benne mindenféle tájékoztatóval arról, hogy mit
kell tennem, ha gyerekem születik, és őt akarom kedvezményezetté tenni,
miközben egy üveg akciós Kubut szürcsölgetek, és arról merengek, hogy az élet
milyen rövid, és eszembe jut, hogy már majdnem megint eltelt egy hét, pedig még
egy pislantással ezelőtt épp a múltheti prezentációmra készültem, nos… elszállt
az agyam egy kicsit. Mintha egy atombomba robbant volna fel benne valahol a
mélyebb részeken.
Eszembe jutott, hogy van valahol
egy dobozom mindenféle szir-szarral, amiket az évek alatt gondosan gyűjtögettem
és rejtegettem. Rajzok, órai levelezések és egyéb lényegtelennek tűnő, mégis
nagyon fontos apróságok vannak benne, amolyan személyes
történelem-dokumentáció. Azt
gondolhatnánk, hogy olyan kurva nagy jelentősége van ezeknek a papírfecniknek,
aztán hamar rá kell döbbennünk, hogy ezek sokszor csak két ember számára
jelentenek valamit. Hogy a régen olyan nagy örömmel adott tablóképek
tulajdonosai ma egy köszönés után elmennek melletted az utcán, és néha ugyan
lájkolnak egy-egy bejegyzést a Facebook-on, azonban az életüket kitölti a
gyereknevelés, a karrier, és megannyi más fontosnak tűnő dolog.
El kell fogadni az öregedés
tényét. Furcsa, és beláthatatlan következményei lesznek az őszülésnek, a
véletlenszerű fájdalomnak a test különböző pontjain, amire főként akkor
eszmélsz rá, amikor először jelensz meg a felnőtt háziorvosnál, és körülötted
mindenki egyformán dauerolt hajjal, csíkos szatyorral és egy köteg kiíratni
való gyógyszeres papírral szidja a mai fiatalokat. Aztán a csekkek névre szólóvá
válnak, találsz valakit, aki levakarhatatlan makacssággal vallja azt, hogy
tőled akar családot, és már kész is az élet. Jön a lakásvásárlás, a
háziállatok, és mire észbe kapsz, a szülőszobában széttárt lábakkal
szentségeled a férjed összes spermáját.
Vissza kellene kanyarodnom ahhoz
a ponthoz, ahol a Múzeum körúton sétáltam a biztosítási mappával és a
málnás-répás akármilyen ízű Kubuval. Kicsit éhes voltam, de enni valahogy nem
volt kedvem, sietnem kellett órára, de nem annyira, hogy ne hívjam fel anyámat
telefonon.
Cigiszüneten volt.
Bárányfelhős kék égbolt-részlet
0 Megjegyzések
Szólj hozzá!
Számít a véleményed! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót!