Ollókéz

Anyám mindig is fodrász akart lenni. Noha ugyan mégis más foglalkozást választott magának, úgy érezte, hogy az olló iránt érzett szűnni nem akaró szeretetét ki kell fejeznie valamilyen formában. Így esett meg, hogy úgy nagyjából öt éves koromban gombafrizurám lett, ami az évek előrehaladtával egyre rövidebb lett. Aztán kamaszként megálljt parancsoltam az olló folytonos öldöklési vágyának, és inkább arra biztattam anyámat, hogy tanuljon meg hajat festeni. Megtanult, de továbbra is érezte a késztetést az olló használatára, sőt, már nem is elégedett meg ennyivel, és vett egy hajvágó gépet magának, aminek aztán az öcsém és az édesapám itták meg a levét.

Valamiért kiirthatatlan maradt benne a frufru iránt érzett rajongása. Neki, amióta csak a világra jött, frufruja volt, ezért úgy gondolta, hogy a világ csak akkor lehet kerek, ha a lányainak is frufrut vág. Éppen ezért életem első tizenkét évében nekem is kellett hordanom, ha utáltam, ha nem, ami az egyre rövidülő hajammal és az én karakán vonásaimmal nem mutatott mindig túl előnyösen. Lehettünk volna két tojás, azonban hamar meguntam a gombafrizurát, így amint elértem a kamaszkort, lázadásomat a világ ellen először a hajam megnövesztésével fejeztem ki, megszabadultam a frufrumtól, és vörösre festettem, mert azt gondoltam, hogy így jobban önmagam lehetek. Aztán persze megint frufrut vágattam, amit abban a percben megbántam, amint először meghallottam az olló csattanását. Lassan visszanőtt ugyan, de olyan két-három évente elnyomhatatlan késztetést érzek arra, hogy újra megtegyem. Úgy látszik, anyám ízlését nem lehet gyökerestől kitépni.

Persze nem csak itt találom meg anyám személyiségének nyomait. Mivel imádja a nyolcvanas évek slágereit, annyit hallgattam őket fogantatástól elköltözésig, hogy a zenei ízlése a részemmé vált. Persze továbbfejlesztettem, kiirtottam belőle a vállalhatatlan darabokat, és kibővítettem új elemekkel, de a magokat ő vetette el. Aztán vannak még olyan apró nyomok, amiket ha akarnék, se tudnék eltávolítani magamból. Például kenyeret teszek a meggylevesbe és a zöldbablevesbe is, amit egyébként édesen eszek, exturdált kukoricapehely, köznyelven kukifüggő vagyok, amióta ő azzá tett, képes lennék az egyenes úton jobbra fordulni, eltévedni, majd egy taxistól segítséget kérni, ha nem lenne nálam nonstop az útvonaltervezőm, és határozott magabiztossággal ki merem jelenteni, hogy éppen olyan fiatalon helyezik be az első fogprotézisemet, mint amilyen fiatalon neki tették köszönhetően a borzalmas genetikai adottságaimnak.

Sokat töprengek mostanában azon, hogy ő vajon miket örökölhetett az édesanyjától. Sajnos még azelőtt meghalt, hogy megszülettem volna, és nem tudok róla túl sokat, mert anyám sem beszél túl sokat róla. Tudom, hogy betegen halt meg, és azt is, hogy egy tejgyárban dolgozott. Tudom, hogy soha nem hagyta ki a Dallast a tévében, és azt is, hogy órákon át képes volt az úttest közepén csevegni azzal, akivel éppen szembetalálkozott. Tudom, hogy egyszer véletlenül megölte a macskáját, mert az módszeresen az ágy közé piszkított, és amikor a sokadik alkalom után mérgében kivágta az ajtón, az állat véletlenül a szomszéd ház falának csapódott, de nem tudok róla semmi mást, csupán külső dolgokat. Például azt, hogy az arccsontomat tőle örököltem. Nyilván láttam őt képeken, szikár nő volt, sok vonásában hasonlított anyámra. Azt mondták, kedves volt, közvetlen, és szerette a gyerekeket, de csupán egyetlen videón láthattam őt teljes valójában, ahol nem hallhattam a hangját.



Szerencsére az én utódaimmal ez nem történhet meg. Anyámról számos videó készült, a zsíros kenyér elfogyasztásától kezdve a művészinek nem nevezhető dohányzáson át egészen az esküvőjéig. A teljes utókor hallhatja majd, ahogy felháborodottan azt mondja. „Már megint hülye a fejed, Tóth Judit?”

/Bárányfelhős kék égbolt- részlet


Unknown

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szólj hozzá!

Egyetértesz? Valamit hiányolsz? Számít a véleményed! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót!