Rendezetlen gondolat

Rég elhagyott már az őszinteség. Magammal szemben legalábbis már kevésbé hangoznak igaznak a szavak, valahogyan az idő és a körülmények illúziójába révedve valamilyen furcsa állapotban, talán reménnyel, talán izgatottsággal átitatott hangon hitegettem magam. Hitem furcsa következményeként aztán megszakadt a kapcsolatom a külvilággal, a rózsaszín mámorban lebegő lelkem egyszerűen nem hajlandó elfogadni a tényt, hogy aminek véget kell vetni, annak véget kell érnie. Nem lehet tovább halogatni az elkerülhetetlent, a találkozást az igazi természettel, a kirándulást az öntudat egy mélyebb rétegébe, ahol a mögöttes tartalom felett uralkodó öntudatlan én árgus szemekkel figyel, és ugyan figyel, mégsem jelez semmit.

Tökéletes illúzió. Tökéletes hazugság. Hiszen minden szó igaznak hangzik, és a maga teljes valójában igaz is, viszont az egymást követő megoldhatatlannak tűnő helyzetek labirintusában egyértelművé válik, hogy az önámítás éppolyan nagy hazugság, mintha csak a legközelebbi szeretted vernéd át.