Mint mindig, idén is a születésnapommal egy időpontra esett az Ünnepi Könyvhét kezdete, immáron 88. alkalommal költöztek a kisebb nagyobb könyvkiadók a Vörösmarty térre. És bár ugyan vasárnapig várnom kellett,  hogy végre én is fürdőzzek a könyvrengetegben, a végeredményért megint megérte: újabb könyv a könyvespolcon, hosszabbra nyúlt a már eddig is végtelennek tűnő kívánságlistám, és persze megint elöntött a vágy, hogy jövőre mint dedikáló szerző vegyek részt a rendezvényen. Szép álmokat, Judy :)

Viccet félretéve, mindig nagy izgalmakkal várom a Könyvhetet. Nem csak azért, mert kedvezményesen tölthetem fel a polcaimat, hanem mert jól esik az érdeklődő tömegben sétálni. Bár tavaly egy cikkben részletesen kifejtettem, hogy mi a legnagyobb szívfájdalmam, most azonban ezt elengedve, egy fárasztó munkanap után andalogtam a napfényben. Bár nem volt sok időm, mégis igyekeztem hatékonyan eltölteni, hiszen végre szinte minden kedvenc szerzőmmel találkozhattam. A mosolygós köszönések, és rövid csevejek most nem torkolltak hosszú sorban állásba és dedikálásba, de jó érzéssel töltöttek el. Hiszen egy percig én is része lehettem a nagy irodalmi körforgásnak, ahol mindenki kedvesen beszélget mindenkivel, és ahol ha szóba kerül egy szerző munkássága, nem kell Wikipédia-pontossággal bemutatni azt, hiszen mindenki szakavatottan, érdeklődve figyelt.

Persze nem csak ebből áll a Könyvhét. Ilyenkor gyűjtöd az inspirációt, és nyújtod végtelenre a kívánságlistádat, hiszen a pénztárcád egy idő után korlátot szab a költekezésnek, bár igaz, ami igaz, könyvekre költeni hosszútávon igencsak kifizetődő befektetés. Én végül egy Csáth Géza kötettel távoztam, amit ugyan dedikáltatni értelemszerűen nem tudtam, de nem is bánom, mert az értékéből egyáltalán nem von le. A listám persze megint tovább növekedett, de ez legalább motivál egy fárasztó munkanapon.