/részlet/

Épp a semmiről beszélgettünk. Azt kívántam, hogy fogja be a száját, de amikor azt hittem, végre vége a tortúrának, és nem untat tovább a nevetségesen semmitmondó történeteivel, tovább folytatta. Azt gondolta, hogy egy kis hatásszünettel jobban felkeltheti az érdeklődésemet. Talán órák teltek el így, vagy csak én éreztem végtelenül elnyújtottnak ezeket a perceket, nem tudom. Csak hallgattam, néha bólogattam, és kérdeztem valamit, mert nem találkoztunk már vagy három éve, és nem akartam megbántani az érdektelenségemmel.

Akkor egy pillanatra azt hittem, hogy egy gyereket is kihordok és megszülök, míg az unalmas életéről mesél. Férjhez ment, minden ismerőse tudta, hiszen annyi képet osztott meg élete állítólag legboldogabb napjáról, hogy azon a napon azt álmodtam, hogy én vagyok az anyakönyvvezető, aki összeadja őket, és amint kimondták a boldogító igent, az egész jelenet újrakezdődik, és ez ment egészen addig, amíg egy nagy kaszinótojás a semmiből meg nem jelent, lenyelt, majd szivárványt hánytam, miközben Audrey Hepburn egy fali képen éppen engem nézett, és valami életbölcsességet mondott arról, hogy minél nagyobbat lépünk, annál nagyobbat esünk, amit azóta sem tudtam értelmezni.

Már tervezik a gyereket, ami becsülendő, tekintve, hogy az ország lakossága egyre csökken és öregszik, bár soha nem tudnám őt felelősségteljes anyaként elképzelni, mert én még azokból az időkből ismerem őt, amikor a péntek estéi a vécé fölé görnyedéssel, a szombati napjai a másnaposság pöcegödréből való kijutással, a vasárnapjai pedig órákon át tartó arctisztítással, és egyéb fontos dolgokkal teltek.

Szerencsére ez a hívás hamar indulásra bírta. Az órámra néztem, és rég elkéstem, de tulajdonképpen már akkor késésben voltam, amikor elindultam, a Lilivel való találkozás tulajdonképpen mégis kapóra jött, hiszen mikor a kávézóba értem, és mindenki csontig hatoló, dühös tekintettel meredt rám, csak meg kellett említenem Harmati Lili nevét, és onnantól kezdve ő adta a beszédtémát.

Furcsa irigység fogott el, pedig általában hidegen hagy, ha egy ember boldogabban él nálam. Persze én sem mondhatom, hogy a napjaim nyomorgásból és szenvedésből állnak, de a kutyámon kívül nem igazán értem más élőlényhez szándékosan az elmúlt három hónapban. És mintha ez az önmegtartóztatás, ami tulajdonképpen egy pihenésnek indult egy hosszú, fárasztó kapcsolat után, mégis arra ösztönzött volna, hogy mindenkire, akinek jobb sora van nálam, nézzek a lehető legirigyebb tekintettel, hogy akarva akaratlanul is rosszul érezzem magam.

Így történhetett meg az, hogy aznap este, miután a nap lezárásaként megittam egy üveg rosét, nyálas romantikus zenéket hallgattam, és hirtelen felindulásból Kovács Peti mellé retusáltam magam az esküvői képeken.