/részlet/
Épp a semmiről beszélgettünk. Azt
kívántam, hogy fogja be a száját, de amikor azt hittem, végre vége a
tortúrának, és nem untat tovább a nevetségesen semmitmondó történeteivel,
tovább folytatta. Azt gondolta, hogy egy kis hatásszünettel jobban felkeltheti
az érdeklődésemet. Talán órák teltek el így, vagy csak én éreztem végtelenül
elnyújtottnak ezeket a perceket, nem tudom. Csak hallgattam, néha bólogattam,
és kérdeztem valamit, mert nem találkoztunk már vagy három éve, és nem akartam
megbántani az érdektelenségemmel.
Akkor egy pillanatra azt hittem,
hogy egy gyereket is kihordok és megszülök, míg az unalmas életéről mesél.
Férjhez ment, minden ismerőse tudta, hiszen annyi képet osztott meg élete
állítólag legboldogabb napjáról, hogy azon a napon azt álmodtam, hogy én vagyok
az anyakönyvvezető, aki összeadja őket, és amint kimondták a boldogító igent,
az egész jelenet újrakezdődik, és ez ment egészen addig, amíg egy nagy
kaszinótojás a semmiből meg nem jelent, lenyelt, majd szivárványt hánytam,
miközben Audrey Hepburn egy fali képen éppen engem nézett, és valami
életbölcsességet mondott arról, hogy minél nagyobbat lépünk, annál nagyobbat
esünk, amit azóta sem tudtam értelmezni.
Már tervezik a gyereket, ami
becsülendő, tekintve, hogy az ország lakossága egyre csökken és öregszik, bár
soha nem tudnám őt felelősségteljes anyaként elképzelni, mert én még azokból az
időkből ismerem őt, amikor a péntek estéi a vécé fölé görnyedéssel, a szombati
napjai a másnaposság pöcegödréből való kijutással, a vasárnapjai pedig órákon
át tartó arctisztítással, és egyéb fontos dolgokkal teltek.
-
És veled mi a helyzet? – szegezte nekem a
kérdést, miután mindent megtudok arról, hogy Kovács Peti hogyan teljesít az
ágyban, milyen volt a görög nászútja, és hogy mekkora szerelemben telt az
elmúlt másfél éve.
-
Megvagyok – feleltem jóval nagyobb mosolyt
erőltetve az arcomra, mint amekkora a hihető tartományban elfért volna. – Sokat
dolgozom.
-
Az jó, az jó – bólogatott hevesen, miközben a
telefonjáért nyúlt, mert élete szerelmének valami nagyon fontos dolog jutott az
eszébe.
Szerencsére ez a hívás hamar
indulásra bírta. Az órámra néztem, és rég elkéstem, de tulajdonképpen már akkor
késésben voltam, amikor elindultam, a Lilivel való találkozás tulajdonképpen
mégis kapóra jött, hiszen mikor a kávézóba értem, és mindenki csontig hatoló,
dühös tekintettel meredt rám, csak meg kellett említenem Harmati Lili nevét, és
onnantól kezdve ő adta a beszédtémát.
Furcsa irigység fogott el, pedig általában hidegen hagy, ha
egy ember boldogabban él nálam. Persze én sem mondhatom, hogy a napjaim
nyomorgásból és szenvedésből állnak, de a kutyámon kívül nem igazán értem más
élőlényhez szándékosan az elmúlt három hónapban. És mintha ez az
önmegtartóztatás, ami tulajdonképpen egy pihenésnek indult egy hosszú, fárasztó
kapcsolat után, mégis arra ösztönzött volna, hogy mindenkire, akinek jobb sora
van nálam, nézzek a lehető legirigyebb tekintettel, hogy akarva akaratlanul is
rosszul érezzem magam.
Így történhetett meg az, hogy aznap este, miután a nap
lezárásaként megittam egy üveg rosét, nyálas romantikus zenéket hallgattam, és
hirtelen felindulásból Kovács Peti mellé retusáltam magam az esküvői képeken.
0 Megjegyzések
Szólj hozzá!
Számít a véleményed! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót!