Azt, hogy milyenné válik a
viszonyunk egy tantárggyal, később egy szakterülettel, sok dolog határozza meg,
az azonban egyértelmű, hogy a tanár fontos szerepet játszik abban, hogy milyen
kapcsolatot alakítunk ki az egyes órák anyagaival. Az irodalom esetében sincs
ez másképp, noha egyesek azt gondolhatják, hogy az olvasás, vagy az elavult
kötelező olvasmányok határidőre történő elolvasása épp eléggé demoralizálja a
diákokat, az a helyzet, hogy egy olyan tanár, aki szóról szóra visszavárja a
saját magyarázatát egy adott műről, éppolyan kártékony hatással lehet az
irodalommal fűzött viszonyunkra.
Az irodalom szubjektív tárgy,
sokaknak éppen ezért okoz nehézséget. Hiszen az, hogy bemagoljuk bizonyos
szerzők életrajzát, megtanuljuk, hogyan kell verset elemezni, és néhány
alkalommal, engedve a szűkös időkeretnek, néhány kreatív feladat segítségével
fejlesztjük a fogalmazókészséget, nincsenek, konkrét kézzel fogható adatok,
éppen ezért a számonkérés is nagy teret enged a tanár szubjektivitásának.
Ráadásul a legtöbb esetben egy mű értelmezése abból áll, hogy egy vázlat
alapján lediktál egy saját vagy tankönyv által összegzett száraz anyagot, amit a
legtöbb esetben szóról szóra visszakérdez.
Beszélgetéseim során legalábbis
mindig erre a következtetésre jutottam. Ha a dilthey-i hermeneutika
alapgondolatából indulunk ki, amely szerint mind a szerző, mind a művet
értelmező egyén interpretációja egyenértékű, nyilvánvalóvá válik, hogy azok a
tanárok, akik a diákokat úgy használják, mint egykoron diktafont, hogy saját
gondolataikat hallhassák, inkább tűnnek kegyetlen diktátoroknak, mint sem olyan
személyeknek, akik kedvező befolyással lennének az irodalommal való
viszonyunkra. Éppen ezért, amikor valaki izzadságcseppekkel az arcán azt akarja
belemagyarázni a hetedik óra kellős közepén, hogy mire gondolhatott a szerző az
adott mű megírása közben, a legelszántabb irodalmárokon kívül senkit nem fog
érdekelni.
Természetesen az is hozzátartozik
az igazsághoz, hogy a tanár mindig adott keretek között mozog. Figyelembe kell
vennie a tanterv által szabott időkorlátot, bizonyos társadalmi konszenzust az
egyes szerzőket illetően, és a legtöbb esetben nem hagyja figyelmen kívül a
saját viszonyát sem az egyes szerzőkkel sem, ezért gyakran úgy tűnhet, hogy
bizonyos életművek felett önkényesen csak elsiklik, míg másoknál a kelleténél
tovább időzik.
Ezek tudat alatt is befolyásolják
az irodalomhoz fűzött viszonyunkat. Egy igazán jó tanár nem fojtja belénk a
szót, ha a mű olvasása közben szerzett benyomásainkról kérdez, ellentétes
vélemény esetén nem sértődött pufogásba, hanem valamilyen konzekvenciára jutó
vitába kezd, nem diszkriminál politikai okokból semmilyen munkásságot, ismeri a
kortárs irodalmat, és nem rest érdekességként kitekinteni. Ez persze egy
utópisztikus világban teljesülne csak maradéktalanul. Hogy miért? A tanárok
öregednek, sokukat nyugdíjból hívnak vissza az általános hiány miatt, akikben
akár tudat alatt is megvan a szocializmusban támogatott, tűrt, és tiltott
szerzők listája, akik már nem tudják
követni a trendeket, nem ismerik a legfiatalabb generációt, akik nem verselnek,
hanem slammelnek és a munkásságukat hamarabb megtalálni a Youtube-on, vagy a
közösségi médiában, mint nyomtatott verseskötetben, és akiket szintén
papagáj-üzemmódban tanítottak, sokkal szigorúbb fegyelmezés mellett.
Úgy hiszem, nincs szükség
utópiára ahhoz, hogy jó tanárokat találjunk a környezetünkben. Sokan vannak
azon tanárok táborában, akik olykor kortárs olvasmányokat csempésznek a
kötelező művek közé, akik filmadaptációk bemutatásával segítik a megértést,
akik ahelyett, hogy negyvenöt percig csak a saját hangjukat hallatják,
csoportmunkával teszik lehetővé az egyéni interpretációt, és akik a kortárs
művészetben is megtalálják a klasszikusok nyomait. Éppen ezért lehetséges, hogy
amikor például Shakespeare Makrancos hölgyéről beszélünk, szóba kerül a
kilencvenes évek kedvelt tinivígjátéka, a 10 dolog, amit utálok benned, hogy a
versek megzenésített előadásai a Youtube-on hitelesebb elemeivé válnak egy
irodalomórának, mint a tanár kimért szavalása, és hogy a rendhagyó
irodalomórák, projektnapok lehetőséget adnak arra is, hogy a kortárs irodalom
is közelebb kerüljön a fiatal generációhoz.
Egy jó tanár tehát nem azt
tanítja, mit kell gondolnunk egy adott műről, hanem eszközt ad a kezünkbe, hogy
mi magunk alkothassuk meg a saját interpretációinkat. Segít kontextusba
helyezni az olvasottakat a könnyebb megértés érdekében, és lehetőséget ad az
érdemi vita kialakulására. Ha mindez megvan, mi sem úgy tekintünk az
irodalomra, mint egy olyan univerzumra, ahol az kap jobb jegyet, aki közelebb
áll a tanár álláspontjához. Mint minden tárgynak, az irodalomnak is vannak
keretei, de ezeken belül szabadabban mozoghat a többi tantárgynál, így
szükséges egy gondos kéz, aki segít eligazodni ebben a világban. Éppúgy, mint
egy rajztanár, aki a fantázia kibontakozását a helyes ceruzakezelés
megtanításával segíti elő, úgy dolgozik az irodalomtanár is, amikor a
verselemzés szabályairól beszél. Ha elég nyitottak vagyunk, egy perc alatt
magába szívhat ez a rejtélyekkel és izgalmakkal teli világ, csak egy kis esélyt
kell adnunk a tankönyvekben olvasottaknak. Mert bizony az a kulcs egy végtelen
világhoz, még akkor is, ha képtelenek vagyunk ezt belátni.
A cikk az Imádom a könyveket magazinban jelent meg.
0 Megjegyzések
Szólj hozzá!
Számít a véleményed! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót!