van a sötétségben valami megnyugtató

mintha csak a fejemre húznám a paplant

meleg burok ölel körül

sötétség járja át a lelkem - mondvacsinált okokból gyászolok

elvesztettem önmagam

én-darabkák után kapirgálok a porban

körmeim alatt a kosz új kontúrt rajzolt

mintha csak a varázs-grafitceruza nyomait hagyta volna ott

már rég nem olyan egyszerű

definíciót alkotni az önsajnálatnak

hiszen mindenféle pszichológiai kórságok mögé bújva

egy életre felmentem magam a tükörképemtől való találkozástól

és papírom lehet arról miért nem kell önvédelem órákat vennem

hogy megküzdjek a saját sötét szörnyeimmel

hiányzik valami mindig

pár nélkül keringőznék a telihold alatt

egy sivatag közepén

mintha folyton kiabálnék

de a hangokat csak én magam hallanám

van a sötétségben valami megnyugtató

a hangok ilyenkor halkabban szólnak

hiszen az álmok filmtekercse forog a szemek előtt

a sötétség békés -  gyengéd érintése

az egyetlen kapaszkodó a zuhanás előtt