Ebben a kétrészes cikkben azt a tíz filmet gyűjtöm össze, amelyek alapvetően változtatták meg a filmhez való viszonyomat. Akad közöttük közelmúltban megjelent alkotás, érthetetlen művészfilm, és örök klasszikus is, egy dolog azonban közös bennük: mindben találtam valamit, ami nagy hatással volt rám.

Az Én, Tonya idén debütált a  magyar mozikban, a történet Tonya Harding műkorcsolyázó botrányokkal teli életét mutatja be a fekete komédia eszközeivel. Noha maga a film nem hibátlan, képes volt arra, amire film az elmúlt három évben egyáltalán nem: katarzist okozott. Kiemelendő, hogy egy olyan, eddig alul reprezentált társadalmi réteget helyet fókuszpontba, amelyek a hollywoodi filmekben gyakran csak humoros mellékkaraktereként jelennek meg. Olyan alsó középosztálybeli emberek jelennek meg előttünk, akik ugyan nem tartoznak semmilyen etnikai vagy vallási kisebbségbe, mégis csak gúnyosan meredünk rájuk, ők ugyanis azok az alacsony iskolai végzettséggel rendelkező emberek, akiket lúzerekként, alkoholistákként, vagy bunkó gyári munkásként ábrázolnak, ők a csöndes többség, akikről azért nem készül film, mert az életük túlságosan szürke és unalmas, éppen ezért egy Én, Tonyához hasonló alkotás képes felkavarni az állóvizet, és mély gondolatokat ébreszteni. Hiszen karaktereiben sokan magunkat is felismerhetjük.

Kevés olyan rendező van, mint Luis Bunuel. A szürrealista filmművészet egyik (ha nem a) legnagyobb alakja hihetetlen hatással volt a filmművészetre. A burzsoázia diszkrét bája egy különleges filmszatíra, nincs ugyan kerek egész története, a szerkezete és a mondandója azonban nagyon izgalmas és elgondolkodtató. A film ugyanis egy nagy jelenetláncolat, amely tulajdonképpen egy nagy álom, a szereplők álmodnak arról, hogy vajon a többiek mit álmodnak, és eképpen egy nagyon különleges narratíva jön létre,  olyan, amelyhez hasonlót csak nagyon ritkán látni.

Woody Allen 1980-ban készült filmje a művészlét egyik nagy dilemmáját próbálja körüljárni. Komolyan vehetünk-e valakit, ha eddig csak a humoros oldalát mutatta meg nekünk? A Federico Fellinit idéző mű zárlata az egyik legjobb amit valaha láttam. Semmi érdekfeszítő nem történik benne, egy film bemutatóját láthatjuk, amit egy döbbenetes felismerés követ. A film tulajdonképpen azt mutatja be, hogy milyen gondolatok járnak egy művész fejében, ha megcsömörlött attól, amit évtizedeken keresztül űzött, és ő ugyan másra vágyik, újítana, azonban a közönsége és a környezete ezt nem hagyja. Sok gondolat ébredhet bennünk a megtekintése közben, főként azoknak ajánlom, akik megismernék a művészlét sötétebb oldalát, akik arra kíváncsiak, hogyan születik az olyan alkotás, amely nem csak szórakoztat, hanem többlettartalmat is kifejez. 

Újabb Woody Allen-film a listán, és nem ez az utolsó. (Életművének hatása annyira erős, hogy a szakdolgozatom témáját is képezte.) A Manhattan az Annie Hall közérthetőbb, lágyabb változata. Gyönyörű felvételeket láthatunk benne Manhattanről, és ugyan a története egyáltalán nem újszerű, mégis bájos és magával ragadó, egyszóval olyan, amilyennek az összes romantikus komédiának lennie kellene. A legnagyobb benyomást az első pár perces montázsszekvencia tette, Gershwin zenéje és Manhattan egyszerűen egymásnak teremtettek. 

Úgy gondolom, Alexandr Aszkoldov filmje minden feminista számára kötelező alkotás. A történet az orosz polgárháború idejében játszódik, a vörösök elfoglalnak egy kisvárost, majd az egyik sokgyermekes családnál elszállásoltatják a terhes Vavilova komisszárnőt, hogy életet adhasson a gyermekének. A nő erkölcsi dilemmája az egész filmen végigkövethető, hiszen ő egy hazafi, akinek meg kell küzdenie anyai ösztöneivel. Az orosz filmművészet egyik kiemelkedő alkotása ez, bátor és merész, és igyekszik a hazaszeretetet ideológiáktól mentessé tenni, ami külön érdeme. 

Folytatás következik.

Melyek azok a filmek, amelyek nagy benyomást tettek rátok? Írjátok meg kommentben!