A Grace klinika lehet a leghosszabb ideje futó amerikai sorozat a televíziózás történetében, ugyanis immáron bizonyos, hogy elkészül a 15. évad. Meredith Grey története letaszíthatja az eddig csúcstartó Vészhelyzetet, a kérdés csupán az, hogy ennek mégis mi értelme van. Spoileres kritika a Grace klinika 14. évadáról.
Évek óta szkeptikusan nézem ezt a sorozatot, mert ugyan egyetlen pillanat alatt beleszerettem, és már a kezdetek óta lelkes rajongója vagyok, a 12. évad óta azonban egyre csökken a lelkesedésem, olyannyira, hogy mára már-már csak a megszokás ültet a képernyő elé. A sorozat ugyanis már elért mindent, amit lehetett, különleges cselekményvezetése, és a remek drámai érzéke azonban mára nemhogy megfáradt, de ki is fordult magából. Pedig a 14. évadban számos lehetőség lett volna, ha...
Vannak olyan momentumok, amelyek biztosan előkerülnek egy olyan sorozatban, ami több mint 300 epizódot tudhat magáénak. Ilyen például az, amikor egy rég halottnak hitt karakterről kiderül, hogy életben van, a becsúszott szerelemgyerekek, a gigantikus méretű agytumorok, és még hosszasan sorolhatnám. A sorozat készítői igyekeztek mindet felvonultatni, ami önmagában még nem is lett volna akkora probléma, mert ezek remek lehetőségek arra, hogy több későbbi fontos momentumokat megalapozzanak, például Meredith Harper Avery-díját, vagy az évadzáró egyik legnagyobbnak szánt csavarját, amellyel nem mellesleg egy korábban már távozott karaktert is újra a történetbe emelhettek.
Vannak azonban olyan momentumok, amelyeket meggyőződésem szerint a készítők sem gondoltak át alaposan. Ezeket politikai aktualitásokhoz köthetjük, amelyekkel önmagukban nincs is semmi probléma, ha a mondanivaló átgondolt, ha a motiváció világos, és ha tényleg állást akar foglalni, nem csak habzó szájjal beszállni egy olyan társadalmi diskurzusba, amelyről egyébként azért is problematikus beszélni, mert az indulatok még rendkívül erősek, tehát a semlegesség, az objektivitás elve csak nagyon nehézkesen érvényesülhet. A Grace klinika 14. évadának főként a második fele azonban már-már dadaista stílusjegyeket idéz, igyekszik ugyanis az USA összes aktuális társadalmi-politikai problémáját egyetlen összefüggéstelen halmazba zsúfolni. A félévadzáró egy gigantikus hackertámadás, ami arra próbál rávilágítani, hogy az orvostudomány milyen alapvető szinten van a technológiára utalva, ami még így önmagában is megállja a helyét, ez ugyanis nem elegendő anyag ahhoz, hogy kettő résznél többet foglalkozzanak vele. Azonban a rasszizmus, a családon belüli erőszak, a szigorú migrációs törvények kritikája, a #metoo-jelenség, és a feminizmus is nagy hangsúlyt kap, amelyek több helyen is fatálisan megtörték a sorozat lendületét. Az évad második fele olyan volt mint egy nagy állásfoglalás, amely igazából egyáltalán nem volt megfogalmazva, sokkal inkább csak felkiáltott valami ellen, hogy beszálljon egy egyébként is problematikus diskurzusba. Ez az erőltetett politizálás, és az erőltetett heppi endek európai szemmel gyakran váltak önmaguk paródiájává, ugyanis éppen az ellenkező hatást érték el, főként a hosszasabban kibontott metoo jelenség sorozatba emelésével, hiszen Harper Avery örökségének teljes lerombolása nem csupán azt jelzi különösképpen, hogy egyetlen ember egész életének munkáját hogyan lehet egyetlen tollvonással teljesen tönkretenni, hanem burkoltan ugyan, de azt is bemutatja, hogy a háttérben tulajdonképpen hány ember felelős még azért, hogy ez a jelenség létrejöhetett, a szál fatálisságát azonban az jelzi a leginkább, hogy míg a dolgok elsimítója tulajdonképpen egy nő volt, hiszen ő fizette le Harper Avery áldozatait, mégis szemet hunyhatunk eme tevékenysége felett.
Mielőtt mélyebb társadalmi-politikai elemzésbe kezdenék, meg kell még emlékeznem a cselekményvezetés teljes hiányáról, igaz ugyan, hogy eljutottunk A-ból B-be, azonban azáltal, hogy rengeteg dologba belefogtak, semmilyen végeredményre nem jutottak. Volt például egy nagyon érdekesnek tűnő verseny, amely orvosi fejlesztésekre sarkallta az egyébként teljesen a magánéleti problémájukba temetkező orvosokat, azonban épp ez a túlzott politizálás vetett véget a szál kibontásának. Amelia agyműtétének gyakorlatilag semmilyen következménye nem lett, a tumor ugyan elvben hatással volt a személyiségére, a cselekedeteire, mégsem tudtunk meg semmit arról, milyen is a tumor nélkül. April volt talán az egyetlen, akinek szántak időt a jellemfejlődésére, azáltal ugyanis, hogy elvesztette a hitét, teljesen kifordult önmagából, és megélte azt a sok tragédiát, amit eddig lefojtott magában, azonban egy isteni szikra ezt olyannyira megoldotta, hogy a végén hozzáment ahhoz az alakhoz, akit egyszer már az oltárnál hagyott. Humorforrásként megjelent néhány új gyakornok, akik inkább szánalmasak, mint humorosak voltak, amellett hogy egyáltalán nem adtak a történethez, a színészi játékuk is bőven hagyott kivetni valót maga után. Az évad végén pedig elköszöntünk Apritől és Arizonától, míg előbbi élete alakítását nyújtotta a sorozatban, utóbbi tulajdonképpen már két éve nem adott sokat hozzá a történethez, és bár fájó szívvel vesszük majd a hiányát, nem lesz hiányérzetünk.
Összességében tehát a 14. évad tipikusan a "sokat akar a szarka, nem bírja a farka" esete. Nem azzal volt önmagában a probléma, hogy állást akart foglalni egy társadalmi jelenség mellett, korábban is volt rá példa, ez volt ugyanis az első sorozat, amelyben fő karaktereket leszbikus kapcsolatban ábrázolnak, az évad azonban túlcsordult attól, hogy egyszerre akartak mindenről véleményt nyilvánítani, ami bizony a történet és a hitelesség rovására ment. A Grace klinika egyelőre nem több ugyanis az izzadságcseppekkel fűszerezett erőlködésnél, amelynek sajnos már inkább a mennyiség és nem a minőség a mutatója.
0 Megjegyzések
Szólj hozzá!
Számít a véleményed! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót!