Három perce még éltem

Keszi Csaba legújabb regénye, a Három perce még éltem különleges alkotás a science fiction műfajában. A könyvben ugyanis minden általam olvasott sci-finél életszerűbb az idegen lények kidolgozása, motivációja, ez teszi a történetet még izgalmasabbá és átélhetőbbé.

Amikor Keszi Csaba első regénye, a Fények az égen a kezembe került, kissé szkeptikusan ültem neki az olvasásnak. A sci-fi műfaja ugyanis egyáltalán nem áll közel hozzám, és hogy őszinte legyek, nem is értek hozzá igazán. A sci-firől ugyanis kizárólag műfajelméleti kérdésekben tudok érdemben megnyilvánulni, ezért amikor egy ilyen regényt a kezembe veszek, mindig valami tágabb dimenzióban próbálom elhelyezni. Olyan kérdésekre próbálok választ adni, hogy milyen képet fest a társadalomról az adott regény, milyen az egyén és a tecnológia viszonya, vagy hogy miképpen ábrázolja az idegen lényeket. A Fények az égen különleges élmény volt, hiszen kilépett a zsáner kereteiből, és sokkal inkább a spiritualitásra helyezte a hangsúlyt. Maga az alapszituáció és a szereplők is annyira hétköznapiak voltak, hogy néha már-már egészen megfeledkeztem arról, hogy egy sci-fit olvasok.

Így tehát amikor a szerző felkért, hogy véleményezzem az új regényét is, örömmel mondtam igent, mert számítottam arra, hogy nem egy szokványos science-fiction történetet kell majd a saját nyelvemre dekódolnom. Így is lett. A Három perce még éltem története szerint Botond és barátja, Pista éppen  világháborús eszközöket keresnek fémdetektorral, amikor valami furcsa dolgot találnak. Megtalálják ugyanis annak az űrhajónak a maradványait, amelyet Vorkov és Nagarm keres. Az Inanna roncsai számos konfliktushelyzetet okoznak. Egyrészt, Botondondnak és Pistának fogalma sincs arról, mit is találtak tulajdonképpen, másrészt Vorkov és Nagarm számára is világossá válik, hogy a hely, ahol a roncsok pihennek, élettel teli, és fejlett technológiával rendelkezik.

A Három perce még éltem legnagyobb erénye az, hogy rendkívül részletes karakterábrázolást kapunk a roncsokat kutató űrlényekről. Nagyon tetszett, hogy emberi vonásokkal rendelkeznek, hogy megvan a maguk jelleme és személyes drámája, amely azért is erősödik fel egyre inkább, mert egy bizonytalan végkimenetelű úton vesznek részt. Nagy pozitívum továbbá, ahogy Keszi Csaba a hétköznapi karakterekkel, élethelyzetekkel bánik, éppúgy mint a Fények az égen esetében, itt is az egyszerű, már-már túl egyszerű emberek jelennek meg. Kissé furcsának éreztem, ahogyan Vorkov és Nagarm beszélnek, a túlságosan kimért, szofisztikált stílus ugyanis szöges ellentétben áll az emberi karakterek beszédmódjával, amit nem tudtam mindig megfelelő módon kezelni. 

Összességében azonban tetszett a regény. Tetszett, hogy végig életszerű maradt, Botond és Pista ugyanis pont úgy reagáltak arra, hogy vízióik támadtak a megtalált roncsok hatására, mint ahogyan én tettem volna, és különösen tetszett, hogy élő, élethű karakterek jelentek meg a történetben. A borító is gyönyörű, én erre nem szoktam külön kitérni, de hihetetlenül szép, és remekül megteremti a mű alaphangulatát. Ajánlott olvasmány minden sci-fit kedvelő moly számára.

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések