Interjú Francesca H. Nielkkel

Francesca H. Nielket még 2017-ben, az Imádom a könyveket író-blogger- olvasó találkozóján ismertem meg.  Az írónő nagyon fiatal kora ellenére már 5 regényt publikált, és hihetetlen határozottsággal halad a siker útján. Interjúmban a kezdetekről is mesélt, de azt is elárulta, mi lenne a legkifejezőbb mód történetei megjelenítésére. 

- Mi terelt az írás útjára? Milyen volt az első műved?

Fotó: Francesca  H. Nielk
- Már nagyon kiskoromban, éjjel-nappal történetek voltak a fejemben, és mindig azzal „játszottam”, hogy az adott karakteremet keresztül vittem, amin csak lehetett. Akkor még fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, és soha nem gondoltam arra, hogy könyvet fogok majd írni egy nap, de valószínűleg ez volt az, ami miatt ez az egész elkezdődött, és író lettem.
Az első művem a Sorsfordító járat (ami még kiadásra vár) egy családról szól, ahol az apa és két testvér repülőgép-szerencsétlenséget szenved. Részben az ő sorsukat mutatja be, de legfőképpen inkább az otthonmaradt testvérpárról szól, és arról, hogy ők hogyan élik meg ezt a tragédiát, ami történt a családjukkal.

- Vannak olyan szerzők, akik nagy hatással vannak rád? Honnan merítesz inspirációt?

- A legelső regényem indító gondolatát azt a Danielle Steel Baleset című regénye adta, ám azt nem mondanám, hogy utána lett volna olyan szerző, aki hatással volt rám vagy a karrieremre.  
Szerintem a legnagyobb inspirációt számomra a bennem lévő belső fájdalom adja, ami isten tudja, hol gyökerezik, viszont első perctől kezdve arra késztet, hogy átadjam valakinek (a karaktereimnek), és ez által dolgozzam fel magamban is azt, amit érzek.  Ha pedig már elkezdtem egy történetet, onnantól kezdve magától jönnek a történések, és többé nincs szükségem semmilyen inspirációra, hiszen az, hogy leírhatom, amit le kell, többet ad nekem lelkileg, mint bármi más, és így, még ha akarnék, akkor sem tudnék soha leállni.
Francesca H. Nielk eddig megjelent kötetei

- Gondolom, mivel álnéven írsz, sokszor megkérdezték már tőled, honnan származik a neved. Mik a tapasztalataid, álnéven jobban felkelted az olvasók érdeklődését? Létezik még az olvasók fejében az a sztereotípia, hogy "ha magyar, akkor az már nem is lehet igazán jó"?

- Igen,  sokszor kérdezték már tőlem, hogy miért nem a saját nevemen írok, viszont ami számomra a leginkább érdekes volt, hogy a közhiedelemmel ellentétben sokan azt mondták, hogy szerintük nem igaz, hogy a magyar név az rontana az esélyeken, viszont volt olyan ember, aki nem tudta, hogy magyar vagyok, és csak azért vette meg a könyvem, de aztán pozitívan csalódott, és végül örült a döntésének.
Mindenesetre szerintem azért még mindig tényleg létezik a magyar könyvekkel kapcsolatos bizalmatlanság az olvasók részéről, bár én bízom benne, hogy ez lassan kezd elmúlni, hiszen teljesen mindegy, hogy ki ír egy könyvet, ha abban valami olyan van, ami olyat ad az olvasójának, amire éppen szüksége van.

- Több helyen is nyilatkoztad már, hogy az az írással a fő célod, hogy megmutasd az embereknek, hogy minden élethelyzetből van kiút. Ez miképpen jelenik meg a regényeidben?

- Ez szinte mindig úgy van, hogy fogok egy nehezebb élethelyzetet (családon belüli erőszak, gyász, nemi erőszak, stb.) és a főszereplő érzelmein keresztül bemutatom az egész folyamatot, általában az elszenvedéstől kezdve egészen addig, míg valahogy el nem ér a tényleges kiútig.  Ez az összes könyvem közül talán a Megsebzettben a leglátványosabb, hiszen ott, a benne szereplő fiú is szó szerint ezt mutatja be. A történet végén pedig el is mondja a közönségének az összes átélt szenvedését, hogy ezzel erőt adjon, és reményt. Hogy megmutassa másoknak, hogy tényleg mindenből van kiút, hiszen ha ő – akit elraboltak, hónapokig fogva tartottak, kegyetlenül megkínoztak és teljesen tönkretettek – képes volt felállni ebből, akkor mindenki képes lehet rá, hogy a saját drámáját túlélje, és akár még erőt is merítsen belőle.

- A Daniel című regényeddel léptél az irodalom útjára. A Moly.hu-n a véleményeket olvasgatva úgy láttam, hogy nagyon mély benyomást tettél az olvasókra, hiszen sikerült egy nagyon komoly témát nagyon érzékletesen feldolgoznod. Mi volt a regényed alapkoncepciója? Van-e olyan rész benne, amit ma esetleg már másképpen írnál meg?

- Szerintem nagyon szerencsés írónak mondhatom magam, hiszen én, amit egyszer leírok történést abban nekem utána akkora hitem van, hogy az nem véletlenül lett úgy ahogy, hogy később eszembe sem jutna változtatni rajta. Persze itt most nem arról beszélek, hogy nincs a regényeimben olyan mondat, amit ma már ne tudnék sokkal szebben is  megfogalmazni, hiszen abból rengeteg van, és mikor a kezembe veszem a könyveimet, rögtön látom is a „hibákat”,  amiket, ha tehetném, ki is javítanék, de maguk a jelenetek, és azoknak a mondani valója, számomra úgy tökéletesek, ahogy vannak. Soha nem változtatnék és nem is változtatok javítás közben sem semmin, amitől bármi lényeges megváltozna benne.  Főleg, mert van egy olyan hitrendszerem, hogy semmit nem pocsékolunk el, amit egyszer már megalkottunk, elértünk. Szóval nálam nincs olyan mondat, amit ha egyszer akár csak vázaltként leírtam valahová, akkor azt ne használnám fel vagy kitörölném, hisz hiszem, hogy nem vélten az, ha valami eszembe jut. Tehát mindent, ami útközben jön, azt így vagy úgy, de beleépítem a könyveimbe. Ami néha elég trükkös tud lenni, de nem bánom, mert a végén mindig büszke vagyok rá, hogy tényleg, ha kell, bármit meg tudok oldani, és ez tök jó.
Fotó: Francesca H. Nielk


- Mi volt a legnagyobb akadály, amellyel íróként valaha szembe kellett nézned? Mennyire volt nehéz elindulnod az írói pályán?

- Szerintem az egészben a legnehezebb az az volt, hogy nem igazán hitt bennem senki, és bár én a könyveimben mindig is mindennél jobban hittem, és hiszek még most is, mégis én magam sem voltam az a fajta, aki csak úgy ész nélkül fejest ugrik a dologba. Azonban akkor is tudtam, és most is tudom, hogy ez a helyes, és én ezzel szerintem nem túlzás, ha azt mondom, hogy emberek életén tudok valamilyen módon segíteni, úgyhogy ezért mindig is küzdeni fogok és soha nem adom fel az írást, mert ez már jóval többről szól, mint önmagam „szórakoztatásáról” vagy a lelki gondjaim feldolgozásáról. És ha van egy ilyen eszköz a kezemben, amit én úgymond tehetség gyanánt kaptam az élettől, akkor feladatom is, hogy ezzel  valóban segítsek. Hiszen ez nálam nem olyan volt, hogy eldöntöttem, hogy na akkor én most író leszek vagy csinálok egy könyvet, mert az milyen jó, hanem egyszerűen ez az egész választott engem. Ez az én utam, ezért születtem meg, hogy ezt tegyem, hiszen ehhez, hogy erre képes legyek, soha nem kellett elolvasnom millió könyvet, nem kellett tanfolyamokra járnom, nincsenek írói válságaim meg fehér lap szindrómám, hanem egyszerűen már  alapból bennem van a tudás, ami kell a történeteimhez, amihez úgymond „bármikor hozzáférek”. Pontosan ezért is tartom ezt annyira értékesnek, és egy egyben nagy felelősségnek is, hiszen nem mindegy, hogy mit adok ki a kezemből, és az sem mindegy, hogy egyáltalán megmerem-e tenni, hogy tényleg őszintén, valódi formában mutassam meg a világnak, ami bennem van, még akkor is, ha ezzel a legsebezhetőbb oldalaimat fedem fel. 

Olykor azonban előfordul, hogy én magam is elgondolkozom rajta, hogy tényleg szabad-e ennyire mélyen és valóságszerűen leírnom egy-egy helyzetet, de aztán mindig rájövök, hogy ennek csak így van értelme, ha tényleg megmutatom a legrosszabbat is, ha kell, ha belerakom az összes fájdalmat, ami benne lenne egy emberben, ha vele történne meg mindez, mindezt úgy, hogy közben végigviszem az olvasót egy olyan folyamaton, amin talán nagyon sokan nem mernék, hiszen félnének attól, hogy mit gondolnak majd róla azok, akik ezt látni fogják.

- Szerinted mitől lesz igazán jó egy regény? 

- Szerintem attól lesz igazán jó egy regény, ha az puszta szórakoztatáson kívül valami olyat is ad az olvasónak, ami vele marad, amin napokig gondolkozik, vagy akár valóban az ottani „tapasztalattól” bölcsebbé válik, és egy új szemszögből nézi utána a saját életét, körülményeit. 

- Milyen további terveid vannak?

- Az írást mindenféleképpen szeretném folyamatosan folytatni, emellett viszont teljes erőmmel azon vagyok, hogy filmes irányba is tereljem a dolgot. Ez számomra most az egyik legfontosabb cél, hiszen egyrészt nagyon szívügyemnek tekintem a filmes verziókat, másrészt viszont a mondanivalómat, és azt, hogy az embereknek valóban reményt adjak, azt szerintem leginkább filmes (vizuális) formában lehetne, hiszen úgy sokkal hamarabb, sokkal több emberhez, és sokkal könnyebben  jutna el a mondanivalóm, hiszen azért valljuk be, hogy hamarabb néz meg egy ember egy kisfilmet vagy egy egész estét filmet, mint vesz a kezébe egy könyvet és olvassa el. Azonban a könyvpártiak miatt soha nem tenném meg, hogy csak forgatókönyvet készítsek az ötleteimből, regényt ne, hiszen akkor így mindenki szabadon választhat, hogy elolvasni szeretné vagy megnézni a történeteimet. Ha pedig meg lenne mindkét formában, akkor végképp mindenki, aki csak szeretné, a számára legmegfelelőbb módon kaphatná meg az üzenetemet, és szerintem ez egy rendkívüli dolog lenne, aminél semmi sem értékesebb.

Elérhetőségek:
https://francescahnielk.com/
https://www.facebook.com/francesca.h.nielk/
https://www.instagram.com/francesca.h.nielk/
https://www.youtube.com/channel/UCbNx7nI97HwQiEx0yhQQbTQ

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések