A fromabontó Daybreak (2019)

Van az a rossz szokásom, hogy ha látok egy előzetest, akár filmet, akár sorozatot, rögtön beindul az agyam és hiába jó alkotásról van szó, az elvárásaim szinte lehetetlenné teszik, hogy rávegyem magam a megnézésére, és ellehetetlenítenek attól, hogy őszintén élvezni tudjam. Mikor a Netflix feldobta nekem az új sorozatok között a Daybreaket, maximum egy másodpercet néztem meg a trailerből, utána egyből belevetettem magam a sorozatba és úgy örülök, hogy így tettem. Nem csak, hogy meglepetésként, frissen ért benne minden, a karakterek, a látvány, a hangulat, de még csak nem is bántam meg, mert az idény talán egyik legjobb műsoráról van szó. És mint kiderült, a Daybreak pont azt a hangulatot és formát hozza, amit a legjobban szeretek.


Sok feldolgozásban láttunk már felnőttek nélkül maradt kiskorúakat, kezdve egészen a Legyek urától, apokalipszis is volt már, túlélés a civilizáció lerombolódása után, akár humoros köntösben (például The last man on earth), sokszor találkoztunk ebben az esetben zombikkal és mutálódással is (kell példát felhoznom?). A Daybreak tehát alap koncepciójában nem mutat semmi újat, amivel nincsen probléma, hiszen minden másban meg tud lepni. Az egész világra olyan bombákat lőttek ki, amik leginkább biológiai hatást fejtettek ki. A felnőttek mondhatni zombikká váltak, mennek a zajra és a vérre, miközben utolsó gondolataik mondogatják berögződve. A 18 év alattiak pedig tökéletesen életben maradtak, és mind tudjuk ez mit jelent. Harc egymás ellen, vágy a hatalomra, míg a főszereplő, Josh a szerelmét, Samet keresi és próbálja megmenteni. Talán említenem se kell, hogy magányos farkasként indul és az idő előrehaladtával új barátokra tesz szert.

Utálom a kliséket, könyvekben, filmekben és sorozatokban is. Ha a kezembe adtok egy YA regényt, elég nagy a valószínűsége, hogy meg fogom mondani mi után mi következik. Sokszor írtam már erről, hiszen mindig belefutok ezekbe, abban reménykedve, hogy ezúttal más lesz. A Daybreak esetében is bennem volt a félelem, hogy hamar a falra fogok mászni, ahogy a romantikus drámával, minden fiatal lánynak akarnak már kedvezni. De, kedves olvasó, nincsenek szavak, amivel ki tudnám fejezni, hogy mennyire boldog vagyok. A Daybreak tele volt meglepetésekkel, fordulatokkal, cselekménnyel, amire a legvadabb álmaimban sem mertem volna számítani. Nem, mert arra számítottam, hogy megint egy hatásvadász közhely-cunamival találom szemben magam.


Míg a The Last Man on Earth-öt utáltam a karakterek miatt, hiszen egy teljesen reálisan megteremtett környezetbe, idiótákat helyezett bele, akiknek az első öt percben meg kellett volna halnia, addig a Daybreakben közel sem helyeznek erre annyi hangsúlyt és nem is érezni a hiányát a túlélés résznek. A történet eléggé kitölt minden epizódot ahhoz, hogy eszünkbe se jusson azon gondolkozni, hogyan élnek túl, honnan van élelmük vagy áramuk, nem mellesleg, hogy éppen elég jelet hintenek el, hogy megnyugtassák a nézőt.

A történetmesélés teljesen fiatalos és pörgős, rendkívül hatásosan adja át az eseményeket, meséli el nekünk mi miért és hogyan történt. Ráadásul szinte epizódonként kapunk egy váltást, más-más stílust, ami segít megértetni különböző karakterek nézőpontjait és értéseit. Amilyen könnyeden és humorosan indít Josh szemszögéből, olyan komoly lesz, ahogy haladunk előre. Imádtam, hogy megint nem csak fekete-fehér szereplőket kapunk, képesek megcsavarni mindegyik karaktert úgy, ahogy a valóságban is mindenki három dimenziós, nem kettő.

Ha ez nem lenne elég, ahogy a szereplők és a cselekmény egyre jobban kibontakozik, a múltba is számtalan alkalommal betekinthetünk, szintén több szemszögből és, ami a legfontosabb, hogy olyan komoly témákhoz nyúl, amikre csak az utóbbi években kezdtük el felnyitni a szemünket a valóságban. Ami ebben a legjobb, hogy nem csak felszínesen érinti, nem meggyőzni próbál, hanem a karaktereken keresztül mutatja be mindennek a valóságát. Eli helyzete, Sam monológja, Angelica kifakadása mind olyan dolgok, amik a tálalás miatt még mélyebben megérintettek, mintha csak a neten olvastam volna róluk, pedig így sem lesz kevésbé reálisabb. Ha nem is lenne második évad, a lezárás így is tökéletes volt, noha van még pár elvarratlan szál.


A látvány nekem kicsit szokatlanul sárga volt, de tekintve, hogy megalapozta az apokalipszis hangulatát, el tudtam nézni mellette. Na meg persze ebben a szituációban is a legtöbbeknek volt ideje kisminkelve divatosnak maradni. Habár itt még ezt is meg tudtam bocsátani, tekintve, hogy nem fektettek erre nagy hangsúlyt, a legtöbb karakterre ugyanaz az outfit volt jellemző végig, mint valami rajzfilmben. A ruhák így is elég kifejezőek voltak, elkülönítette a klikkeket.

Csak ajánlani tudom a Daybreaket, egyszerre vicces és komoly, egyértelműen klisé mentes és persze izgalmas. Ha nem tudjátok, mit nézzetek következőnek, mindenképp ez legyen az!

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések