Apátlanság - ez volt az első szó, ami eszembe jutott, mikor elolvastam Ayhan Gökhan Fotelapa című, 2010-ben megjelent verseskötetét. A könyvben szembesülhetünk a szülők elvesztésének nyers valóságával, a megkísérli feltárni a lelket, hasonlatokká és metaforákká emelni az apát, elveszni az árvaság magányában, majd újra felfedezni az "én fogalmát" a hasonlatok és metaforák által. Valami azonban mindvégig hiányzott.



 A vers az egyik legszemélyesebb, legintimebb kifejezési mód, amely a forma és a szóképek, költői eszközök segítségével képes a lélek legmélyebb bugyrait is egy teljesen új, univerzális szintre emelni. A Fotelapa az egyik legmélyebb és legszemélyesebb életszeletet választotta magának témául, nem kevesebbet vállalt, mint hogy elénk tárja egy gyermek lelkiállapotát a szülei elvesztése után. A kötet egésze emlékek sorát idézi fel, az apa figuráját különböző tárgyakhoz, mozzanatokhoz rendeli, mérsékelve a hiányát. Ez a hiány azonban nem csak az apát jelöli, az apa hiánya ugyanis sokszor érezhetően a modell, a férfi, a költői énben rejlő férfi hiányát is kifejezheti. 

Furcsa mélység ez: egyszerre kitárulkozik, de el is lök magától. Az apa ugyanis, amint fogalommá, helyettesítő szóvá válik, része lesz a nyelvnek, a nyelvnek, amit elvesztett, ami elkopik. A kötet azonban még ennél is tovább megy, az apa fogalmával kísérli meg kifejezni az intimitás hiányát, megfogalmazni a szeretet hiányos nyelvét, azáltal, hogy az apa hasonlatokká válik, a hasonlatok pedig egy nagy metaforát alkotnak. 

Érdekes nyelvi és formai kísérlet ez, amely első olvasatra drámai mélységig ránt, hiszen szembesít az élet végességével, és a ténnyel, hogy a gyermek egy idő után elveszti a szüleit. A drámai mélyésget az univerzalitás enyhíti, azáltal ugyanis, hogy az apa a nyelv részévé válik, az apa, és a szülők hiányát, a fájdalmat, az önelvesztést, és önmagunk újradefiniálását a veszteség után mindenki számára átélhetővé és megélhetővé teszi.

Azonban a tárgyiasítás, az apa fogalmának nyelvbe kényszerítése épp azt a mélységet kerüli el, amit az olvasó keresne. A nyelvnek alárendelt érzelmek megfosztják a verseket az intimitástól, a lélek feltárása, az érzelmek tényleges megfogalmazása, átélése helyett egy különös, nyelvi kísérletben vesz részt az olvasó, ami az első percekben kapott drámai mélység után kizökkenti őt a lelki utazásból, és nyers erővel az apátlanság definiálásának nyelvi színteréig löki. 

Olvasás közben végig úgy éreztem, mintha Ayan Gökhan végig megtartaná a jelenleg kötelezően betartandó másfél méteres távolságot, néha pedig még messzebb lépett (pedig a kötet 2010-ben jelent meg. De épp emiatt gondolkodtam el azon, hogy vajon egy nyelvi kísérlet során milyen lehetőségeink vannak az intimitás kifejezésére? Milyen eszközöket ad a nyelv a léleknek, ha alárendeljük a lelket a nyelvnek? Milyen korlátai vannak a nyelvnek és milyen korlátai vannak a versnek? 

Összességében a Fotelapa különleges formai, fogalmi kísérlet a hiány deifiniálására, merész első kötet, amely minden apró hibája ellenére mert nagyot vállalni, hiszen maga alá rendelve a nyelvet tette univerzálissá Ayan Gökhan költészetét.

Tetszett a bejegyzés? További tartalmakra vágysz? Kövess Facebookon,  Instagramon,  YouTube-on és Twitteren!

0 Megjegyzések