Advertisement

Main Ad

"Szeretem a szabálytalanságot, az eredeti gondolatokat, az izgalmas grafikát" - interjú Vona-Szabó Krisztinával I Instaköltészet testközelből

Az Instaköltészet testközelből interjúsorozat  célja nem csak az, hogy megismertessek pár tehetséges szerzőt, hanem hogy együttesen megvizsgáljuk, milyen lehetőségeink, eszközeink vannak az alkotásra. Hogy miképpen lehet boldogulni? Hogyan lehet kitűnni a tucatszövegek mögül? Hogyan látják a kortárs költészet helyzetét a feltörekvő ifjú tehetségek?  Ma Vona-Szabó Kriszta, az @5szobolertazember oldal szerkesztője válaszol. 



 Mondj röviden pár szót magadról!

Vona-Szabó Kriszta vagyok, történelem szakos bölcsész diplomát szereztem az ELTE-n jó rég, meg business coach papírom is van. Lehúztam néhány évet egy nagy multinál, voltam újságíró, jelenleg is kommunikációs területen dolgozom. Szeptemberben kezdem a mesterképzést irodalomterápia szakon. A férjem expolitikus, van egy tizennégy éves fiunk. Gyerekkorom óta írok. Mindig. Másfél éve jelent meg az Idáig jutottunk – történetek a politikai hátországból című könyvem. Imádok olvasni, szenvedélyes könyvgyűjtő- és „mondatvadász” vagyok.

Hogyan szeretted meg a költészetet? Mikor írtad az első versed?

Nem sok verset olvasok, az az igazság. Vagyis nem sok verseskötetet forgatok, így pontos, mert az Instagramon napi fogyasztó vagyok. A klasszikusok közül Ady Endre és József Attila a legjeim. A széles körben ismert szerzők kortárs versei is leginkább a közösségi oldalakon jöttek szembe. Fodor Ákost és Petri Györgyöt már felnőtt fejjel ismertem meg. Szeretem Erdős Virág frappáns rendszerkritikáit, Szabó T. Anna líráját, Lackfi János játékosságát. Az ő idei nagycsütörtöki versét megkönnyeztem. Ebben van egy sor, a végén, ami gyönyörű mottója is lehet az emberi kapcsolatainknak: „Meddig megy el, aki igazán szeret?/Sokáig. Mindvégig./A legvégéig.”

Én nem írok verseket. Néhány haikum van, ezeket nem publikáltam, a húgommal küldözgettük egymásnak egy ideig, ami aktuálisan kipattant a fejünkből. Az @5szobolertazember Insta-oldalam inkább asszociációkra, szójátékokra építő feed. Öt szóban magyarázok meg fogalmakat, írok le jelenségeket, tárgyakat, érzelmeket. Reflektálok a világeseményekre, olykor évfordulókra. Tavaly augusztus 18-án indítottam az oldalt, egyéves kihívásnak szántam, elsősorban a magam számára: azt tesztelem, kitart-e egy évig a lendületem, van-e munícióm mindennapra, képes vagyok-e újra és újra megújulni. Van, hogy egy nap három-négy #ötszó is kipattan a fejemből, ilyenkor raktározok, máskor meg vért izzadok az aznapi poszttal. De nagyon megszerettem az egy év alatt, szóval a kihívás működik és folytatódik a 365 nap után is, de talán nem lesz minden nap bejegyzés.

Honnan inspirálódsz? Kik a kedvenc költőid? Vannak olyan kortárs szerzők, akiket az Instagramon is követsz?

Rengeteget olvasok, szinte mindig. Követem a legújabb megjelenéseket, de a könyvespolcom is roskadozik az évek óta befogadásra váró művektől. Nem feltétlenül ugrok rá azonnal minden „felhájpolt sztárszerző” vadiúj alkotására, szívesen nézegetem az antikváriumok kínálatát is, de sok könyvre például úgy találtam rá, hogy valaki ajánlotta, akit az Instagramon követek. Néhány kortárs szerzőt követek, igen, de a követettjeim közt túlnyomó többségben vannak a fiatal, feltörekvő művészek. (A klasszikus költőkkel kapcsolatban lásd fentebb.)

Van olyan téma vagy műfaj, amit különösen kedvelsz?

Szeretem azokat a műveket, melyek a lélek legmélyére ásnak, amelyek nem idealizálják az emberi kapcsolatokat, hanem megmutatják a valóságot: az esendőséget, a hibákat, a botlásokat, a tépelődést, a színeket, melyek között ugyanúgy van fekete is, mint rózsaszín. Azt azonban messziről kiszagolom és elutasítom, ha egy szerző ráül egy aktuális, akár nemzetközi hullámokat vető témára, és a „hot topikról” igyekszik lehúzni néhány irodalmi bőrt is, legyen az a #metoo vagy akár a családon belüli erőszak. Az öncélú hatásvadászat nem érdekel. Szeretem a történelmi regényeket, rengeteg klasszikus is vár még rám, mert sok a hiányosságom, dacára az állandó olvasásnak. Azt vallom, „több könyv, mint élet”, tehát sosem fogok a végére érni. 😊

 Mi a helyzet a prózával? Kipróbáltad, vagy kipróbálnád magad ebben a műfajban?

Ahogy az eddigi válaszaimból is kiderült, alapvetően prózát írok. Nem is feltétlenül szépirodalmat, inkább dokumentaristának tartom magam. Mások szerint színesen és érzékletesen tudok beszélni arról, ami megtörtént velem, állítólag jó stílusban reflektálok a körülöttünk lévő világra. Szívesen alkalmazom az iróniát (az öniróniát is), sőt olykor cinikus is vagyok. Azért dolgozom az önismereten is sokat, hogy egy nap íróként tekinthessek magamra.

Szerinted milyen előnyei és hátrányai vannak az Instagramnak? Mekkora "lépéshátrányból" indul az, aki szöveges tartalmakat oszt meg ezen a felületen? Neked vannak negatív tapasztalataid?

Nekem az Instagram a kedvenc platformom. A Facebook-oldalamat épp a napokban „küldtem aludni”, mert számomra teljesen érdektelen lett a felület: az utóbbi időben értéktelen, gagyi tartalmak, dezinformációk, hisztis trollharcok, fake news és sütireceptek gyűjteményévé vált. Fáraszt, sőt elborzaszt, ami ott folyik. Bevallom, azokat az Instagram-oldalakat sem követem, amelyek kisebbségi komplexust generálhatnak bennem: nekem nincs tökéletes testem és tökéletes életem. Szeretem a szabálytalanságot, az eredeti gondolatokat, az izgalmas grafikát. Nagyon-nagyon megszerettem – és itt kicsit visszakanyarodnék az előző kérdésedhez a versekről – azt a közeget, amelybe az @5szobolertazember révén belecsöppentem az Instagramon. Elképesztően tehetséges instaköltők alkotnak napról napra, akik megérdemelnék a nagyobb figyelmet és ismertséget. Nem „lépéshátránynak” nevezném az önkifejezés szöveges formáját, de tény, hogy ez a művészeti ág „kisszínpados” a csillogó-villogó szelfikhez és a kávézós-utazós-szépruhás pózoláshoz képest. Rengeteg inspirációt és gondolkodnivalót kapok azoktól az alkotóktól, akiket követek: sok-sok instaköltő, grafikus, fotós, kézműves, író, könyves bloggerek, coachok, mentorok, az önismeret rögös útján járók. Tudatos, értékes, értelmes fiatalok és már nem annyira fiatalok. Hálás vagyok, hogy van a közösségi médiának ilyen oldala is. A negatív tapasztalatokkal úgy vagyok, hogy akivel kapcsolatban kényelmetlenséget érzek, vagy tudom, hogy szándékosan bánt, azt egy gombnyomással ki tudom tenni a látókörömből, s többé nem zavarjuk egymást. A Facebookon nagyon sok rossz élményem volt, az Instagramon kevésbé. 

 Az Instagram az emberek tudatában gyakran összemosódik az influenszerséggel. Szerinted szövegekkel, versekkel lehet valakiből influenszer? Mi  lehet az instaköltő szerepe, feladata?

Az influencerség egyre inkább sajnos a bio reklámot jelenti. A két lábon járó hirdetési felületet. Pedig az „influence” szó jelentése: befolyással, hatással van valamire. Na, a legtöbb olyan tartalomgyártó munkájából, akik több tízezer, vagy több százezer követővel rendelkeznek és akiket influencereknek, magyarul véleményvezéreknek nevezünk, pont ez veszett el. Influencer valódi hatás, véleményvezér valódi vélemény nélkül. Számomra az nem hatás, hogy XY kiglancolva ül egy fancy kávézóban és megmutatja, kivel és mit brunchol, a poszt végére pedig odabiggyeszti, honnan van a ruhája, ékszere és körme. Az én értelmezésem szerint valamennyi instaművész sokkal inkább influencer, mint akikről fentebb beszéltem, hisz a versek, grafika, fotó, novella, könyvajánló gondolatokat ébresztenek, beszélgetést generálnak, felismeréseket szülnek, közösségélményt adnak, amelyek nem ritkán személyes találkozásokban folytatódnak, amelyek barátságokat szülnek. Kell ennél erősebb hatás?

Az instaköltészet helye az irodalmi diskurzusban eléggé periférikus, a kritikusok, irodalmárok ugyanis elég negatív képet festenek róla. Ugyanakkor viszont ez a legalkalmasabb platform arra, hogy a költészet a fiatalabb generációkhoz is eljusson. Te mit gondolsz, hogyan lehetne az instaköltészetet elfogadottabbá tenni? Lehet egyáltalán az egyes ágakat (pl. szép- szórakoztató irodalom vagy költészet- instaköltészet) rangsorolni, vagy szembeállítani egymással?

Én is sok olyan cikket olvastam, több vitát hallgattam, ahol az ún. „mainstream” irodalmárok eltartott kisujjal beszélnek az instairodalomról. Ezt nem fogadom el. Érteni vélem, hogy vannak bizonyos műfaji kritériumok, melyeknek meg kell felelnie egy versnek, de ezek technikai kérdések. Inkább úgy gondolom, hogy az irodalom ugyanolyan szubjektív művészeti ág, mint a többi, és egy alkotás sikere leginkább a közönségtől függ. Persze manapság arra is van példa, nem egy, nem kettő, hogy üzleti megfontolásból építenek fel egy szerzőt, minden lehetséges fórumon ő jön szembe, minden magazinban, minden műsorban ő mosolyog ránk, akkora csinnadrattát csapnak körülötte, hogy nagyon sokan megveszik a könyvét, „ha ennyit szerepel, biztosan tényleg jó” alapon. Ezt néhányszor meg lehet csinálni, de az olvasó végül egyedül marad a „sztáríró” könyvével és megfogalmazza a maga őszinte véleményét. A közönség nem ostoba: ha valami nem talál utat az olvasókhoz, az el fog halni. Az Instagram remek szűrő: az ott fellelhető alkotók között is vannak több tízezer követővel rendelkezők, akik self-made módon, hosszú évek következetes és kitartó munkájának köszönhetően építették fel magukat, s mivel tehetségesek, masszív bázisuk lett, és sokkal több emberhez jutnak el, sokkal több fiatalt inspirálnak és motiválnak, mint azok az írók, akik a könyvesboltok kirakatában vigyorognak ránk. Szerintem nem kell az instaköltészetet elfogadtatni a „hivatalos” irodalmi életet működtetőkkel; a lényeg, hogy az alkotónak örömet okozzon az írás, a verselés, legyen flowban. Éppen ezért én nem is állítanám szembe egyiket a másikkal, rangsorolni meg aztán semmiképpen sem szabad. 

Szerinted ma milyen lehetőségei vannak egy kezdő szerzőnek ahhoz, hogy írásai nagyobb publikum elé kerüljenek? Elegendő-e csak a szöveges tartalom, vagy sikeresebb az, aki személyesebb tartalmakat is megoszt magáról?

Embere válogatja. Van, akinek annyira erősek az írásai, hogy évekig nem kell „kibújnia” a posztjai mögül. Én mégis azt mondom, egy idő után valamennyire muszáj megmutatni azt is, kinek a szürkeállománya és lelke áll a gondolatok mögött. Csak az egyensúlyt kell megtalálni, ez nagyon fontos: nem szabad elbulvárosodni, hanem a személyes tartalmaknak is tartalmasnak kell lenniük. Ez nem is olyan könnyű, belátom. Úgy kell az alkotónak a „civil önmagából” adnia, hogy az erősítse, megtámogassa a művészetét, ne elvegyen belőle.

Manapság mennyire fontos az, hogy egy költő kötettel rendelkezzen? Elegendő-e csak a vizuális tartalom?

Erre megint azt tudom mondani, hogy emberfüggő. Szerintem minden alkotó vágyik arra, hogy a gondolatait egyszer nyomtatásban lássa, beleszagolhasson a nyomdából kikerült kötetébe, lapozgassa, gyönyörködjön a borítóban és elmerengjen azon, vajon az unokái mit szólnak majd hozzá. (Hm, kicsit előre szaladtam? 😊 ) Ráadásul az online világban nagyon gyorsan pörög az élet, nem árt, ha egy kézbe vehető könyvben együtt van egy-egy korszak termése. Sokszor nekem is sokat kell legörgetnem, amikor rémlik, mintha adott fogalomról írtam volna már #ötszavast, de nem emlékszem pontosan. A monitorral szemben a papír lehetőséget ad a fékezésre, a hátradőlésre: mind az alkotónak, mind az olvasónak. Az iszonyatos online zajban csendes, nyomdaszagú sziget.   

Szerinted van olyan tanács, amit kezdőként érdemes megfogadni? Ha igen, mi az?

Szerintem akkor tud valaki – legyen az kezdő, vagy évek óta alkotó, szélesebb körökben ismert művész – hiteles lenni, ha önazonos és őszinte. Ez közhelyes és elcsépelt gondolat, tudom, de a közhelyek mindig igazak. Azt kell adni, ami belülről jön: nem kell haikut írni csak azért, mert egy kihívásnak köszönhetően csomóan haikut írnak, ha az nem kényelmes adott alkotónak. Nem kell állandóan a fájdalomról és/vagy a szerelemről írni csak azért, mert ezek a témák a lájkmágnesek, ha a művészt más foglalkoztatja. Írjon arról, amiben otthon van és előbb-utóbb megjön a közönsége. Lehet, hogy lassabban, mint aki mindennap „belehal” egy kicsit a „boldogtalanságba”, de én – és szerintem még sokan – pont a változatossága miatt szeretjük az instaművészetet.

Mik a jövőbeli terveid? Mi a célod az írással?

Nagyon szeretnék még könyveket írni, nagy álmom a regény. Sok ötletem van, meglátjuk, melyikkel kapcsolatos „hívás” lesz a legerősebb.

Keresd Krisztát a LiteraKúra oldalon is!


Tetszett a bejegyzés? További tartalmakra vágysz? Kövess Facebookon Instagramon,  YouTube-on és Twitteren!

Lennél a mecénásom? Hívj meg egy kávéra Patreonon!

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések