Advertisement

Main Ad

"Az instaköltészettel együtt úgy érzem, eljött kicsit az önjelölt költőcelebek korszaka is" - interjú Lázár Tiborral I Instaköltészet testközelből

 Az Instaköltészet testközelből interjúsorozat  célja nem csak az, hogy megismertessek pár tehetséges szerzőt, hanem hogy együttesen megvizsgáljuk, milyen lehetőségeink, eszközeink vannak az alkotásra. Hogy miképpen lehet boldogulni? Hogyan lehet kitűnni a tucatszövegek mögül? Hogyan látják a kortárs költészet helyzetét a feltörekvő ifjú tehetségek?  Ma Lázár Tibor, a @lazartwork  oldal szerkesztője válaszol.



Mondj röviden pár szót magadról!

Lázár Tibor vagyok, 23 éves, szegedi származású budapesti. Az írással lassan 10 éve foglalkozom, 2011-ben kezdtem el: innentől gyakorlatilag egy dominó-effektus az életem, mert minden kreatív dolog amivel foglalkozok (vagy foglalkoztam), ide vezethető vissza. Az is, hogy jelenleg grafikus vagyok, hogy kommunikáció- és médiatudomány mesteren tanulok, vagy hogy szakkollégiumban vagyok kreatív vezető. Sok dolog érdekel és nem tudok egy helyben maradni, így gyakran vállalom túl magam, és mindent ki akarok próbálni – a tudásvágy, a kíváncsiság és az ambíciók hajtanak.

Hogyan szeretted meg a költészetet? Mikor írtad az első versed?

Szerintem a leges-legelső versem 7-8 éve születhetett. De akkor még nem foglalkoztam ezzel aktívan, csak a próza mellett kísérletezgettem új dolgokkal. Nem igazán jött be elsőre – itt még nagyba’ prózáztam, mert anno még egy fantasy játék fórumán volt egy fanfictionöm, ami nagyon ment, és azzal foglalkoztam. Miután arra ráuntam (több mint egy év után, szerintem azóta sem voltam semmiben ilyen kitartó), újabb sztorikba kezdtem bele. Utána jöttek a komolyabb novellák, meg a verses próbálkozások, de az még nagyon nem az a kategória, amit most csinálok.

2015 nyarán részt vettem egy irodalmi táborban, ott még a „próza” csoportba jelentkeztem. Igazából, szerintem épp ott a táborban kezdtek megfordulni a dolgok. Előtte teljesen más koncepcióm volt a versekről: bevallom, nem igazán léptem ki az irodalom órák keretein kívülre, nem olvastam kortárs költészetet. Ott, a táborban, viszont sok velem egyidős líráját hallottam/olvastam, és igazából ott jöttem rá, ott kattant nálam, hogy „basszus, ezt így is lehet!”.

Honnan inspirálódsz? Kik a kedvenc költőid? Vannak olyan kortárs szerzők, akiket az Instagramon is követsz?

Direkt, magamat megerőszakolva sosem gyűjtöttem inspirációt. Teljesen random ugranak be gondolatfoszlányok, szókapcsolatok, szóképek vagy rövid sorok - ez nálam egy passzív dolog. Az olyan sallangokon túl, hogy „engem az élet inspirál”, általában zeneszámok, dalok fognak meg. Régen sokszor beleestem abba a hibába, hogy próbáltam a dalszöveg alapján írni valamit, de ez rendszerint kínos lett, most inkább a hangulatra, ingerekre figyelek, vagy talán a szerző stílusából csenek egy kicsit. 

Ha van hiba, amit az előzőnél is jobban kerülök, az az, hogy más stílusát másoljam – szerintem hajlamos lennék erre, így kedvenc költőt vagy írót sem szeretek megnevezni.

Van olyan téma vagy műfaj, amit különösen kedvelsz?

Sok versem szól a felnőtté válásról, az elengedésről és lemondásról, az álmodozásról, avagy a valós és képzelt dolgok szembeállításáról. Ezeket utólag vettem észre, szóval abszolút nem tudatos, hogy ezekről írok.

Ha valaki követ egy ideje, vagy „utánam néz”, találhat szeretet(t személy)ről szóló verseket is, ezek általában inkább ismerősökről, barátokról szólnak, mint szerelmekről – de szinte mind tök jól értelmezhető szerelmes/szakítós versnek is. Szeretem ezt az abszolút nem tudatos szabadon értelmezhetőséget.

Műfaj viszont még annyira sincs, mint téma. Ha valaki megkérdezi, miket írok, mindig azt mondom: szabadverseket (ami 99%-ban igaz is). Ebbe a kategóriába nagyjából mindent bele lehet érteni – kis túlzással, gyakorlatilag minden szöveg lehet (egy nagyon fura) szabadvers. Bár nálam is vannak nagyon kaotikus darabok, általában azért igyekszem valamiféle vezérfonalat, kohéziót rakni a sorok közé – kicsit úgy érzem néha, hogy én is rímekkel dolgozok valamilyen szinten, csak a hagyományosak helyett inkább a „vibe-rím” lehetne a jó fogalom ezekre.

Mi a helyzet a prózával? Kipróbáltad, vagy kipróbálnád magad ebben a műfajban?

Az eddigi válaszaim tök hosszúnak éreztem, de most akkor kompenzálok: igen, kipróbáltam, de nem véletlen nem foglalkozok vele.

Szerinted milyen előnyei és hátrányai vannak az Instagramnak? Mekkora "lépéshátrányból" indul az, aki szöveges tartalmakat oszt meg ezen a felületen? Neked vannak negatív tapasztalataid?

A Facebook túl hétköznapi lett: oda koncentrálódik a hétköznapi élet, oda ömlik a minden is. Az Instagramnak még van egy másfajta atmoszférája. Bár emögött semmi kutatómunka nincs, de úgy érzem, ott több idő töltenek a felhasználók egyaránt amatőr és minőségi kultúrafogyasztással is. Ugyanakkor kreatívabb és személyesebb is, mint a Facebook – amihez pedig azért hasonlítom, mert más nagy platform szerintem nem jöhet szóba (de csendben elmorzsolok egy könnycseppet a régi Tumblr-időszakért).

Úgy érzem, sokan szépítenek, de igenis van lépéshátrány sajnos. Insta ide vagy oda, úgy összességében gondolom azt, hogy az irodalom máig nem volt képes alkalmazkodni a hétköznapok dinamikájához. Nem azt mondom, hogy bármi helyettesíthetne bármit, de azért mégis, filmezéshez nem kell kimozdulni egy moziba, van Netflix meg torrent is, zenét nem csak koncerten vagy fesztiválon hallgatsz, hanem Spotify-on például. De ha olvasni akarsz, akkor, hát, olvasni kell - akár telefonon, akár e-bookon, akár könyv formájában, arra ugyanúgy, ugyanannyi időt kell fordítani, mint bármikor máskor, nagyon kevés változás történt a rutinban, formátumban. A digitális korhoz alkalmazkodott emberek és a digitális bennszülöttek mindent azonnal el akarnak, és el is tudnak érni. Az irodalomnál hiányzik ez az instant-élmény. Ez nem jelenti azt, hogy mindez az említett rétegek/embertípusok hibája lenne, sőt, az, hogy valaki non-stop online, nem feltételezteti azt, hogy ne szeretne egy hosszú vonatút alatt vagy egy kellemes egyedül töltött estén több száz oldalt olvasni egy jó könyvből – azt viszont jelenti, hogy csak ilyen körülmények közt teheti ezt meg, azonnali élmény formájában, mint ahogy mondjuk megnézne egy lestreamelt színdarabot, nem. Az e-book, attól hogy digitális, nem segít túl sokat a helyzeten – „csak más felületen vannak a betűk”. Amit viszont mindenképp nagyon jó lépésnek tartok, azok a POKET zsebkönyvautomaták.

Ha tudnám, mi erre a megoldás, már megváltottam volna a világot. Az, hogy Instagramra rövid idézeteket teszünk ki (akár hosszabb, nagyon mély, értékes, tartalmas műveinkből) csak tüneti kezelés az irodalom alkalmazkodóképtelenségére.

Az Instagram az emberek tudatában gyakran összemosódik az influenszerséggel. Szerinted szövegekkel, versekkel lehet valakiből influenszer? Mi  lehet az instaköltő szerepe, feladata?

Önmagában a versírással? Kétlem. Azt tudom elképzelni, hogy valaki „instaköltőből” növi ki magát influenszerré. Szerintem van egy pont, ahol már akkora a követőtábor, hogy nem lehet kiszolgálni azt a széles és diverz tömeget pontosan ugyanazzal a tartalommal, mint az első száz követőt, ezért akarva-akaratlanul is nyitni kell új megoldások felé. Itt nem teljes profilváltásra gondolok, hanem például arra, hogy valaki elkezd több dolgot továbbosztani másoktól, vagy mondjuk több személyes tartalmat tesz fel. Ha ez megvan, szerintem akkor már van akkora „jelenség” az illető, hogy az influenszerkedés is szóbajöhet – de persze csak ésszel, okosan, kis lépésekben. Bár korábban is mondtam, hogy szerintem még vár egyfajta reformkor a szöveges tartalmakra, jelenleg kizárólag így még még nem lehet influenszerkedni.

Az instaköltészet helye az irodalmi diskurzusban eléggé periférikus, a kritikusok, irodalmárok ugyanis elég negatív képet festenek róla. Ugyanakkor viszont ez a legalkalmasabb platform arra, hogy a költészet a fiatalabb generációkhoz is eljusson. Te mit gondolsz, hogyan lehetne az instaköltészetet elfogadottabbá tenni? Lehet egyáltalán az egyes ágakat (pl. szép- szórakoztató irodalom vagy költészet- instaköltészet) rangsorolni, vagy szembeállítani egymással?

Kicsit a „bezzeg az én időmben” jelenséget érzem ebben az egészben. Szerintem mióta van internet, mindig volt platform, ahol a szárnypróbálgatók publikáltak – legyen az a Gportal, a Blogspot, a Tumblr, vagy az Instagram. Ami különbség, az szerintem az, hogy az utóbbi feltűnőbb. Egy szubkultúra lényegében áttért egy mainstream platformra. Korábban az instaversekhez hasonló tartalmak láthatatlanok voltak azok számára, akik nem voltak a szubkultúra tagjai, most viszont futótűzként terjednek, még a régi motoros, szakmabeli szerzők tartalmaival is összemosódnak. Aki most kezdi el negatív kritikával illetni ezt a jelenséget, az csak azt jelenti, hogy eddig nem vette észre ezt az amatőr réteget. Attól független, még kérdéses, mennyire jogos a kritika.

Annyiból mindenképp jótékony hatásúnak tartom az instaköltészet jelenségét, hogy ad egy bátorító, baráti közösséget az önmagukat kereső tiniknek. Még ha el is hagyják pár év múlva az írást, a kreatív énjük fejlődik ez idő alatt. Nem beszélve arról, hogy jó esetben ez az amatőr kezdeti írogatás a magas művészet és irodalom felé is terelheti a fiatalabbak érdeklődését. Főleg, hogy sok oldal van, ahol nem csak kortárs instaköltészet terjed, hanem régi, klasszikusabb szerzők műveit osztják meg.

Ugyanakkor, lehet, túl kategorikusan gondolkozok, de míg a teljesen kezdő szerzőknél egyenesen fejlesztő jellegűnek gondolom az instaköltészet jelenséget, addig szerintem a középhaladó, fél-amatőr szerzőknél jelentkeznek a gondok. Most lehet veszélyes vizekre eveztem kicsit, mert ide tartozok szerintem én is, meg lehet a legtöbben, akik ezt olvassák, de azért kifejtem valahogy. Ha egy kicsit elindul a szekér, lesz párszáz, párezer követő, nagyon könnyű elbízni magad. Nem feltételezek gonoszságot, szerintem gyakran tudattalanul veszik alapul a számokat – követőszám, életkor, írással töltött idő -, amelyekkel valahogy tévesen sikeresnek kalkulálják magukat. A számok szépen növelik az egót és jól lehet velük dobálózni, de a szakmai teljesítményt és a művészeti produktum minőségét, a mű valódi hordozott értékét nem jellemzik. Főleg, hogy minél idősebb valaki, az instaköltők közösségében annál nagyobb arányban lesznek nála – akár jelentősen – fiatalabb és tapasztalatlanabb követői, ami még inkább egy torzabb képet reflektál az adott szerzőre, ha túlságosan csak az általuk generált számokra és reakciókra alapozza teljesítményét. Az instaköltészettel együtt úgy érzem, eljött kicsit az önjelölt költőcelebek korszaka is. Sokan tettetik magukat (látszatra) elérhetetlennek, megfoghatatlannak, és éreztetik úgy, hogy ha ők betekintést engednek a privát szférájukba, az valami nagyon exkluzív dolog.

Én nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy figyeljek ezekre, és csak remélni tudom, nem esek bele ebbe a dologba úgy, hogy ne venném észre.

Szerinted ma milyen lehetőségei vannak egy kezdő szerzőnek ahhoz, hogy írásai nagyobb publikum elé kerüljenek? Elegendő-e csak a szöveges tartalom, vagy sikeresebb az, aki személyesebb tartalmakat is megoszt magáról?

Mivel a könyvkiadás és a publikáció egyre nehezebbé válik, így mindenképp saját erőből kell kezdeni. Szerencsére erre egész sok platform van, célközönségtől, életkortól, témától stb. függően ott a blogspot, egy profibb saját weboldal, a WattPad, a fanfictionös oldalak, az Insta, a Facebook, meg hasonlók. Ahogy finomodnak a műveid és ahogy alakul a közönséged, úgy lehet próbálkozni publikációval – szerintem ez egyébként megfordult valamikor az utóbbi néhány évben, és már egyre kevésbé „húzzák be” utólag az olvasókat a szerzők: ritkábban követünk valakit azért, mert tetszett egy könyve, és gyakrabban veszünk könyvet azért, mert tetszett, amit követtünk.

Az, hogy elegendő-e a szöveges tartalom, függ attól, milyen rendszereséggel posztolna valaki, hogy mennyi szöveg van a tarsolyában, meg hogy milyen gyakran termel új anyagokat. Alapvetően nem tartom ördögtől való dolognak a személyes tartalmakat sem, de nem szabad elfeledni, mi volt a kitűzött cél az oldallal: ha ez magában foglalta a személyes életbe való beavatást, akkor szerintem no problem.

Szerinted manapság mennyire fontos az, hogy egy költő kötettel rendelkezzen? Elegendő-e csak a vizuális tartalom?

Ez attól függ, hogy neki mik a céljai az irodalommal. Ha neki az adja a sikerélményt, hogy nő az instakövetők száma, akkor ne erőszakolja rá magát egy kötet kiadására. Főleg azért ne, mert csalódások érhetik, még akkor is, ha kiadják a könyvét. Teljesen más formátum kell ahhoz a műhöz, amit valaki papírokon lapoz, és amit valaki kijelzőn görget. Annyira egy dolognak gondolják őket általánosságban, de annyira más minden. Azt is meg merném kockáztatni, hogy semmi egyezés nincs a kettő közt azon kívül, hogy szövegből áll. Nem kap elő az ember könyvet a munkahelyi pisiszünetén, és nem is szentelsz estéket instaversek görgetésére. De ez függ persze attól is, hogy hol tart az illető szakmailag, meg hogy mennyi idős, mennyi tapasztalata van – az instás tartalmak és az azokon keresztül szerzett közönség egy nagyon szép értékesítési tölcsér tetejét is képezhetik, ha valakinek a kiadás a cél.

Szerinted van olyan tanács, amit kezdőként érdemes megfogadni? Ha igen, mi az?

Hagyj időt magadnak. Nem azonnal fog megszületni az első folyóiratos vagy antológiás publikációd. Merj próbálkozni, írj szar verseket. Legyen annyira rossz is, amit senkinek nem mutatsz meg, de küldj másoknak is, és rakj ki Instára is szar verseket. Kísérletezz! Ez azért fontos, mert így tudni fogod, mi az, ami 1) nem szar 2) kevésbé szar. Így fog kialakulni egy értékítélet, egy kritikai szemléletmód. És mindig legyél alázatos az olvasóidhoz – kevés annál fantasztikusabb dolog van a világon, mint amikor alkotsz valamit, és valaki abban élményt lel. Nem azért fog követni az első néhányszáz vagy ezer olvasód, mert te lennél a legjobb, vagy akár csak személyes kedvencük, hanem mert kíváncsiak arra, hogy haladsz, és mert titkon – még ha ők sem tudják – azt szeretnék, hogy a kedvencük legyél.

Mik a jövőbeli terveid? Mi a célod az írással?

Az első nagy mérföldkő az lenne, ha kiadnék egy könyvet, kötetet. Nem kell, hogy bármilyen díjat kapjak érte, csak legyen egy kiadó, akit megnyerek a munkáimmal, meg az, hogy a kezembe foghassam azt, amit az elmúlt 5+ évben kiadtam magamból, meg azért az se lenne rossz, ha egy-két embernek bejönne a dolog.

Azt már középiskolában, pályaválasztás előtt is megfogadtam, hogy irodalommal „munka” szinten sosem fogok foglalkozni. Akkoriban abszolút nem volt más hobbim, az írás viszont egy fix személyiségjegyem volt, ami mentén ismerkedtem, szocializálódtam is. Nem akartam, hogy anyagi függésbe kerüljek attól, ami sokáig az egyetlen elfoglaltságot nyújtotta – ma már sok más dolgot csinálok, de akkor is túl kedves nekem az írás, hogy az anyagi egzisztenciám ennek szenteljem. Kicsit olyan ez, mint amikor, bár sok dolog indokolná, mégsem jön össze egy fiú-lány barát páros, mert elveszíthetik ami addig volt köztük.

 

Lesd meg Tibi honlapját is!

Tetszett a bejegyzés? További tartalmakra vágysz? Kövess Facebookon Instagramon,  YouTube-on és Twitteren!

Lennél a mecénásom? Hívj meg egy kávéra Patreonon!

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések